Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Bólya Péter: Aleti (novella)

éjjeliőr, az lenne a legjobb, a kislámpa egész éjjel égne, odakint megcsörren valami, felkapom a lámpát, kimegyek, mint egy alabárdos, ó, csak a macska volt, vissza a szobába, ott legalább meleg van, morog a kályha, és néhány nap múlva fizetés.

Mari is itt volt tegnap este. Bemutattam a háziasszonynak, úgy fogtak kezet, mintha egymást sajnálnák.

Elküldtem az ÉS versrovatának egy versemet, szép kísérőlevéllel, aszongya- hogy: „Tudom, hogy még nagyon fiatal vagyok, de mégis szeretnék valamiképp beleszólni a világ dolgaiba” satöbbi. A válasz ...

Egyszer — a Klauzál téri kocsmában — találkoztam egy bajszos íróval, aki azt magyarázta, hogy az írók a kezdeti időkben A típusú leveleket kapnak a szerkesztőségektől, vagyis: az író tehetségtelen. Az első megjelenések után jön a B típusú levél: a szerkesztő akarta, de a főszerkesztő nem. Később jönnek a C típusú levelek: nagyszerű a beküldött írás, de van benne néhány bukfenc, itt egy beírás, ott egy javítás, aztán ha eléggé meg van rongálva a mű, mehet (jöhet) ... És aztán, már a dolog vége felé következik a D típusú levél, amelyben a szerkesztő kér, könyörög, követel, és be akarja bizonyítani a szerzőnek, hogy szükség van az írásaira, pedig a szerző akkor már egyáltalán nem hisz a saját tehetségében, és másban sem.

Aztán a bajuszos rám nézett, és azt mondta, hívjam meg egy konyaikra.

Négyszáz forintom van, és álmos vagyok. Az öregasszony horkol, és néha köpköd a szomszéd szobában (esetleg beszélget a férjével, aki a háború alatt halt meg). A ... A ... Miit is akartam? Mostanában sokszor lebillen a fejem írás közben, megrémülök valamitől. Mi lesz a vége? És a vége után mi lesz? És holnap, és holnapután ... Még az a jó, hogy éjszaka néha felébredek, és hallom, hogy valaki részegen énekel az utcán. Aztán újra elalszom.

Július 30. Péntek

Hahahaha, megvan, minden megvan. Állás, vers, mindenmindenminden, na, sorban.

Megyek az utcán — hol menjek? —, jön velem szemben egy malac, szőke, szemüveges, ki az? a Jánosi, osztályelső, abszolút kitűnő tanuló, osztálytitkár, főokos, minden. Dumálunk, elmondja, hogy műszaki egyetemre jár, felvételi nélkül felvették (megnyert egy csomó fizika-versenyt). „És én? ..

— Állást keresek — mondtam. A süldő felderül, azt mondja: — Menj be apámhoz, személyzetis az ALETI-nél.

— Hol? — kérdeztem (akkor hallottam ezt a szót először).

Jánosi élkövérlett, nekem pedig irány az ALETI. A telefonkönyvből kerestem ki a címet, Pesten csak az Állatkertet és az erzsébetvárosi koosmákat ismertem meg a középiskola négy éve alatt.

Tízemeletes épület, a tetején hatalmas betűkkel a név: ADETI.

— Tessék — mordult fel a portás, amikor benyomultam az üvegajtón.

— Dolgozni megyek — mondtam, mint egy hős.

Erre azt mondta, hogy második emelet kettőszáznegyvennégy.

— De

__de én Jánosi szaktársat vagy elvtársat keresem — mondtam.

— Negyedik emelet négyszázötvenegy. — És elfordult, mert a háta mögött megcsörrent a telefon. (Zöldszínű szörnyeteg-telefon volt.)

Jánosi: kemény, bamaarcú ember; ha mosolygott, az összes foga kilátszott, pedig volt neki vagy negyven. — Foglalj helyet — mormolta valahonnan a ma580