Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Csaplár Vilmos: Részlet a Szép epikus korszakunk című regény előtanulmányaiból
CSAPLÁR VILMOS Részlet a Szép epikus korszakunk című regény előtanulmányaiból MELLÉKSZEREPLŐK: KISS Vonatfütty szállt, fnint egy hosszan elnyújtott sikítás. Térbe feszítette az eddig testetlen estét, a legtávolabbi mozgások, kiterjedések is érzékelhetőkké váltak e térben egymást föltételező dolgok közvetítő láncán át. Mintha a város sötét tetejű kupola alatt élte volna vibráló fénypontokkal, ostorlámpák fényfoltjaival, ablakok fénynégyzet-soraival, pásztázó fénycsóvákkal jelzett ásatag, ám sok mindent jelenthető életét. Kiss mérnököt húzta valami e kupola alatt a sínek felé. Visszament az autójához, leállította a motort, kikapcsolta a lámpákat, bezárta az ajtót. Az autó zöldje egy pár méternyire lévő villanyoszlopra szerelt lámpa fényének érintését föltételezte: ez is a kupola alatti láncolatok része volt. Közülük szakította ki magát Kiss mérnök. Néhány lépésnyi távolságból visszanézett az autóra. Nem szerette ezt az érzést: mintha még a személyes tárgyai is máshoz tartoztak volna. Ismerős volt az állapot, mely kezdte egészen a hatalmába keríteni, mégis valami ismeretlen kellemetlenség bekövetkeztétől félt. De hát már minden megvolt! Az az ember leesett az állványról. Györgyi eltűnt. Minden ezen az egy rohadt napon! Szél csapott az arcába, mely a fűtött kocsi után borzongatta, szinte ugyanabban a pillanatban forróság terjedt a két karja alól lefelé. Nyugtatta magát: nem először történne vele ilyesmi. Jön, tart egy darabig, aztán elmúlik. így volt mindig. Amióta, nem, nem gondolni semmire! Ma azonban a kupola túl súlyosan borult rájuk. Nem fuEasztotta még, ám számítani lehetett rá, hogy a zajok, a mozgások és a fények megtöltik. De túl köny- nyű is volt, áthatolható. A nappali formátlanság után végre nyugalmat ígérő építmény szertefoszlással fenyegetett. Valósággal végtelennek látszott, tele csillagokkal. Az este úgy terült el alatta, mint egy már megtörtént, de még föl nem fedezett bűntény színhelye. Kiss valamilyen homályos minőségű közreműködéssel vádolva, társtettesként meredt maga elé. Rögtön ezután (futásnak eredve a sínek irányába) pedig mintha semmi köze nem lett volna a saját előbbi sejtelmeihez. Fölvetette a fejét. Most nem volt sehol ebben az estében. Irtózatos távolságnyira rántotta a vonzás, de valami ilyesmi nem akart kihullani az agyából: Kiszállt az autóból. Nem, nem volt olyan benyomásom, hogy fölindult, vagyis nem tudja, mit cselekszik. Láttam, hogy gondosan bezárja az ajtót is. Semmit se látott, csak az eget: amint ő és a csillagok egymás felé zuhannak. Mindamellett valamilyen idegen személyről volt szó. Léptei lelassultak. Rögtön vége is lett. Kicsoda ő, hogy ilyesmiket gondol? Gondolni ugyan nem gondolt semmire, de mégis: ez a futkározás. Kezdett valami örömérzés terjedni, szét- áramlani a testében, megkönnyebbülés-féle. Most már elmúlik. Szerencsére senki se járt a közelben. Leginkább röhögni lett volna kedve. De még mindig hallotta a csattogást. Mintha régifajta számoló fagömbjeit lökdösték volna a keresztirányú vasrudakon. Van egy fényképe gyerekkorából, amelyen egy ilyen 557
