Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Csaplár Vilmossal (interjú)
szervezeteinek céljaival, vagy valamelyik szervezet céljával, ha kedvet érzek arra, hogy e szervezetrendszeren belül újabb és újabb föladatokat vállaljak, előre haladva, elvileg eljuthatok a legfölsőbb döntési szintre, vagyis mindazokban a politikai kérdésekben számíthat a szavam, amelyekben egyáltalán szava lehet ma egy Magyarországon élő magyarnak. Ha nem vagyok képes azonosulni, csak a magam céljaival, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy energiámat, időmet műveimnek óhajtom szentelni, akkor az elsorvasztott hajlamaim okozta feszültségeket a politikai írás kiszámíthatatlan hatású, olykor egészen izgalmas művelésével vezethetem le. És akkor a maximum, amit elérhetek, hogy írásaim sikerével arányban nő politikai szavaim súlya, vagyis azok, akik döntenek, odafigyelnek rám. Esetleg megfordítva: politikai, közéleti érdekességem segíti egyéb írásaim sikerét. Létezik egy harmadik változat is. Ha annyira nem tudok azonosulni a politikai struktúra szervezeteinek céljaival, hogy szemben állok velük, méghozzá politikailag, és ezt a szemben állást politikai eszközökkel, ha egyáltalán van rá lehetőségem, ki is fejezem. Ebben az esetben, ha író is vagyok, mint író is kedvezőtlen helyzetbe kerülök, mivel azok, akik írásaim kiadásáról döntenek, mégha emez írásaim nem is politikai tartalmúak, döntésüket egyéb tevékenységeimet beszámítva hozzák meg. Az én dolgom, hogy meghatározzam: ki vagyok, mit akarok, melyik változat felel meg céljaimnak? Hogy végül valami „építőt” is mondjak, amit joggal elvárnak az olvasók egy közéleti kérdésekről nyilatkozó írótól, mégha nincsenek is politikusi hajlamai, visszatérek az irodalom korábban fejtegetett problémájára. Annak, hogy az évtized folyamán fokozatosan növekvő tér pozitív fejleményével nem járt együtt új működési formák keletkezése, a közvetlen oka az, hogy az író, aki műveinek kiadatásával, sőt kritikai fogadtatásával kapcsolatban egyre jobb tapasztalatokat szerzett, ha új helyzetének megfelelően „szerveződni” akart, makacs, szívós fékezést, ellenállást érzékelt a politika részéről. Így aztán csupa bizonytalan státuszú félmegoldás, vagy még az sem, született. Például a mi hatvanas évek végén, hetvenes évek elején indult nemzedékünk sok tagjának rengeteg energiája használódott el, s az eredmény aránytalanul csekély volt: egykét későn és nem megfelelő föltételek közt indított vagy csak átszervezett lap, késleltetett vagy nem a keletkező irodalom törekvéseinek megfelelő elvekkel szerkesztett antológiák, egy darab működésképtelenül nagy és eklektikus, gazdaságtalan és végsőspron távolról sem új formaként, hanem „fiókszövetségként” létező egyesület, mely annyi más formát kívánó, de jobb híján itt elégetett „energiahordozót” használt el szinte nyomtalanul, meggyökeresedni nem tudó, személyes esetlegességeken megbukó akciók stb. Miért beszélek most erről, noha már régen abbahagytam még az ilyesmikről való beszédet is? Mert úgy gondolom, hogy gazdasági, társadalmi fejlemények és a világban erősödő politikai feszültségek miatt az ország választási helyzet előtt áll. Messzemenően nem nemzedéki szemszögből, és nem is csak az irodalomról van szó. Hanem általában a politikai gyakorlatunkról. Vagy átterjed a gazdasági életben tapasztalható, új működési elveket, formákat kifejlesztő lázas tevékenység a kultúrára és általában a politikai gyakorlatra, vagy nem tud az ország úgy megfelelni az új időszak megterheléseinek, hogy az organikus továbbfejlődést biztosítsa. A társadalmak politikusi réteggé szerveződő része nem engedheti meg az olyan kérdéseket, amelyekre nincs, vagy nincs kielégítő válasza. Ilyenkor lehetőségei szerint vagy nem szorgalmazza a kérdés igazi fölvetését, vagy végsősoron megakadályozza, ha lehet, hogy a kérdést egyáltalán föltegyék. De ez csak fokozza a zavarokat a működésben, tovább gyarapítja a kérdéseket, amelyeket nem lehet 554
