Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
IDEGEN (miközben a színpad jobbsarka felé induló Lányt követi): Meg kell hallgatnod! LÁNY: Soha. Igyekszik eltávolodni az Idegentől, de az követi. A Lány kicsit már nyugtalan, úgy járkál a számára kijelölt térben, mintha kalitkába lenne zárva. A Madarak minden mozdulatát utánozzák, s ez most mintha kezdené idegesíteni. Az Idegen tántoríthatatlan, a távolság nem nő, de nem is csökken közöttük. IDEGEN: Mégiscsak nagyon szép. (kiáltva) Völgy Lánya! Legalább azt engedd meg, hogy beszéljek! (rálép a felső színpadra vezető lépcső első fokára, a Lány is eggyel feljebb lép a kék lépcsősoron) Érted jöttem. LÁNY (meghökken, aztán mulat rajta, arckifejezéséből kezd eltűnni a görcsös- ség): Értem? Hót tudod te, hol vagy? És ki vagy te? Hót nem tudod, hogy én ki vagyok? IDEGEN: Én Idegen vagyok. Te pedig fogoly. LÁNY: Én fogoly? Félrebeszélsz, Idegen. IDEGEN: A Völgy foglya vagy. LÁNY: Elég! Nem is tudom, miért hallgattalak eddig. Engem még sdha senki sem mert megszólítani. IDEGEN: Lehet, hogy más nem. De én készültem erre a találkozásra. Ezerszer megálmodtalak, és nem mondanám, hogy szebb vagy, mint amilyennek álmomban láttalak. LÁNY: Hallgass! Nekem itt hatalmam van minden felett. Ha akarom, megbüntethetlek a vakmerőségedért. IDEGEN: Hót akard! LÁNY (zavarban): Akarnám... de nem akarhatom. Itt mások a törvények. IDEGEN: Hát persze ... hiszen fogoly vagy. LÁNY: Nem. Ez a Völgy azért ilyen, ment én tettem ilyenné. És itt senkinek sem eshet bántódása. Ha fáradt vagy, megpihenhetsz, a föld önként tol vakondtúrást a fejed alá, hogy párnád legyen. Ha égető a forróság, madarak szállnak föléd, hogy számycsapásaikkai hűsítsenek. Ha szomjazol, a forrás .. IDEGEN: Tudom. És mégis elviszlek innen magammal. LÁNY: Nem. És ne közelíts, úgysem tudsz megérinteni. Soha! IDEGEN: Tíz éve indultam útnak, hogy megkeresselek. Tíz éve hagytam el a Várost, ahol születtem. Emlékeim már összesűrűsödtek és megalvadtak bennem, emlékezetem városában mindig éjszaka van, vagy bizonytalan hajnali derengés. A léckerítések összetörtek, miközben a várótermek kemény padjain forgolódtam; az ablakokat becsapta a téli reggelek szele, s ezért emlékezetem utcái tele vannak szórva, üvegszilánkkal. Felébredek éjszaka egy erdő közepén, és hirtelen megvillan előttem a Főtéren álló templom kivilágított toronyórája egy ködös, novemberi estén — hat óra van, és nekem sietnem kell valahová. Felugrok, és akkor döbbenek rá, hogy a hold üres számlapja mered rám az ágak közül... Tíz éve indultam útnak; árkokban háltam és pályaudvarokon. Kisvárosokon mentem át vasárnap délután, amikor mindenki otthon ül és az ebéd utáni kávét kavargatja, pörköltek és sütemények ízével a szájában. Nekem csak az olcsó mozik jutottak és a szorongás a falusi kocsmákban, hogy belém kötnek a részeg legények, amíg a kőkemény pogácsát majszolom, egy pohár savanyú bor mellett. Velem kell jönnöd! LÁNY (most már őszinte rémülettel): Nem! Ne közelíts felém! IDEGEN: Nem tarthatsz vissza!... Fel akar futni a lépcsőn, de megtánto- rodik és elesik. A Lány riadtan hátrál egészen magasra. A Madarak körülfogják és eltakarják ... Sokáig ' csend van ... Az Idegen lassan magához tér... És (most különös közjáték következik. A Lány ismét megkezdi vonulását a Völgy egén. A Madarak engedelmesen követik, ám egyikük váratlanul lezuhan. Az Idegen lábai előtt vergődik a földön, míg a többiek le nem csapnak rá, és szét nem marcangolják. Aztán 496
