Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
szétdobált csikkek, söröskupakok, papírfoszlányok — a Tejút meggyalázott térképe fogadott... De nem erről akartam beszélni neked, Idegen. (Az asztalon álló gyertya ellobban, ugyanakkor a felső színpad függönye hátulról megvilágosul. Megkezdődik rajta az árnyjáték. Az Idegen a látvány felé fordul; érezhető, hogy mindez az ő képzeletében elevenedik meg.) Már nem emlékszem, vándorlásaim melyik esztendejében, s arra sem, hol történt meg, hogy az útról letérve egy nagy sötétlő erdőbe jutottam. Bolyongtam benne hetekig, élelmem is elfogyott, ettem hát bogyókat: kiszáradt bolygókat a bokrok nyomorult csillagrendszeréből, mintha volnék Isten, ki éhét világokká! csillapítja, s csak mentem, mentem, nappaléjszaka, az éjszakai ég: ezerköves óra alatt, melyről a hold fedőlapja lepattant, mentem csiHagcsikargásban, míg Isten láthatatlanul motozott a rugók, tengelyek közt, s én rettegtem^ hogy egyszer elrontja végleg, megáll az idő, és árnyam mutatója éjfélre dermed. Egy éjjelen már nem bírtam tovább, helyet kerestem, hol ledőlhetek, s leltem forrásra, mely úgy lüktetett, mintha a föld pulzusa volnai, — elhevertem s aludtam máris ájulatban, ám egy óra múltán megrendült a föld, és mint katonahulláról letépett ing, megreocsent kettéhasadva a rengeteg zöld csendje, állatok riadtak föl s futottak szét jajangya^ de menedék sehol, — madárfészkek repültek, mint lefokozott tábornok vállrózsái, — a fák, mintha a csillagok sortüzétől találtán, ledőltek döngve, — árkok hasadtak mindenütt, az alvadt vérei átitatott avar kötését elszaggatva, hogy lett minden merő seb... És álltam én e rettenetben árván, árvábban, mint az állatok, a fák, menekvésre se gondoltam — hová is futhattam volna? és kikhez? 'kihez? csak álltam ott, amíg felém zuhanván egy faág tarkón nem suhintott, és eszméletlenül a földre estem... Dél volt, mikor magamhoz tértem, és vad szomjam oltani a forrás fölé hajoltam, — nem volt benne víz, kő és föld tömte el, s a csermely rég elfutott a semmibe ... csak itt-ott sötétlett még a sár, hát számba tömtem, s lenyeltem undorodva, majd az égető forróságban, az erdő roncsai között elindultam a kiürült mederben, remélvén, hogy arrébb vizet találok ... Eleinte könnyen haladtam, lassan mélyült a meder, visszakapaszkodhattam volna bárhol, de itt lent hűvös volt s a lágy ■iszapból halakat téptem ki, — élve, nyersen faltam fel őket, nem maradt benn em már se undor, se szánalom... S csak mentem, mentem, botladozva a köveken, és ahogy kiszélesült, mélyült a meder, a halott folyó meredek partjai között immár fogolyként vánszorogtam a 'kijelölt úton, melyről nem tudhattam, hová vezet.. Megbűzhödött itt minden, az iszapban férgek tanyáztak, megmásziták a testem, a vérem szívták, és ha jóliakottan lehullott rólam egy, a többi nyomban rátámadt s megzabáita ... Később, hogy értem örök éjszakába, kígyók tekeregtek a lábaim előtt, meredtek rám piros szemekkel, és csak az mentett meg, hogy gennyedző sebeimmel undort keltettem bennük is-... Az Istent kértem akkor, hogy öljön meg, a poklot: égessen lelkem gyökeréig inkább, mintsem hogy elevenen megrohadjak, kövekkel őrlőit csont sorsára vágytam, hogy lennék csont-mezőnek csont-dere, véremnek, hogy a Sátán poharában 489
