Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5-6. szám - Kunszabó Ferenc: "Homály és tévedés" - Széchenyi István eszmerendszere IV.

mény valóban működni kezd. A Széchenyi István áltál megajánlott 60 000 forintot is csak 1867 után utalja át a család.)

— A nemes saját költségén taníttatja gyermekeit, kik aztán közszolgálatba állnak — ez is adózás.

— De a hadiadóra kötelezett telkek is az ő jövedelmeiket kisebbítik.

— Hanem a legnagyobb adózás a vám. Hiszen a nemes vesz legtöbbet az osztrák és cseh iparcikkekből. De mikor a jobbágy vásárol, a magas vámtételék megint csak a földesúr bevételi lehetőségeit csökkentik.

Ezért már a XVIII. század végén általános a nézet, hogy jobban járnának a közteherviseléssel, ha azt valóban össze lehetne kötni az osztrák vámok lebontásával s a magyar különállás fenntartásával. De hogyan biztosítsák azt? — nem tudja senki: ezért dúl körülötte oly hatalmas harc, mit a bizonytalanság- és kiúttalanság -érzet fokoz néha a hisztériáig.

S ez okoz majd nagy taktikai gondokat Széchenyinek.

Mert ráadásul ő meglát valami mást, többet is, mint általában kortársai: 1815 december 13-án, tehát már az első angliai útja alkalmával föl jegyzi, hogy az ottani ipari fejlődés nagy kényszerítő motorja volt a pauperizmus. Az tudniillik, mikor a gyapjútenmelésre áttérő urak tömegesen űzlték el földjeikről a jobbágyokat, és a nincstelen tömeg rázúdult a városokra. S ez lesz majd az 1641-es forradalomnak talán főoka — azaz áttételeken keresztül, ebből fejlődik ki Anglia hatalma, gazdagsága, demokráciája. Ebből, de nem egyedül emiatt. Hanem mert Nagy-Britannia szabad. (Oda illik a gőzgép, de a harcias magyarnak még a hadsereg is fölösleges, hiszen a bécsi haditanács rendelkezik vele.) És egy szabad ország szabadon rendelkezik kincseivel, ami lehetővé teszi a szükséges tőke felhalmozását. A mi természeti kincseinkkel Bécs rendelkezik. De még mindig tovább kell lépni: Angliának hatalmas gyarmatbirodalma van, amiből mérhetetlen hasznai származnak. Mi a Habsburgok gyarmata vagyunk.

Így fontolgat, s ha ebből a töprengésből valahol a huszas évek végén azzal ébredne föl, hogy nincsen remény, bizony semmit sem vethetnénk a szeméire. Járt így már más is; így járt apja is. S voltaképpen ide jut el minden kortársa. Deák tulajdonképpen ezért vonul majd vissza a negyvenes években; Kossuth ezért vállalja majd a rákényszerített fegyveres harcot. — Széchenyi István azonban, a reménytelenséget leghevesebben átélő, 1830-ban egyszerre csak riadót ver:

Van remény! Van kiút!

Mire alapoz? A magyarság vitézi erényeire? Az ország mezőgazdasági erejére? A kortársak egyre erőteljesebb közadakozására? Az erősödő, egységesülő közszeliem- re? Egy kedvező nemzetközi helyzetre? — Ezek volnának a realitások ennél a büszke hunivadék magyarnál, aki bátorságát nemegyszer bizonyította a harcokban; aki köz- szereplésének évtizedeiben többször a teljes vagyonát kötötte le biztosítékul egyes köz- vállalkozásokhoz; aki az apjától ráhagyott rendezett uradalmakat nagyjövedelmű mintagazdaságokká fejlesztette; s aki az európai királyi udvarokban forogva jól láthatta a Habsburgok csökkenő tekintélyét.

De nem. Széchenyi István azt ragadta meg, amire senki sem gondolt, a hitelt

Egy mustármagot. Mert nézzük meg, hogy e magasba szárnyaló idealizmushoz milyen gyakorlati célt társít? ...

Amit kartársai a legkevésbé vártak, az ősiség megszüntetését.

Ha bármi egyébhez nyúl, részproblémát érint. S akkor egy vállrándítással el lehet intézni a könyvét, ahogyan elintézték a Lovakrul c. munkáját (pedig már abban is oly sok mindent kimondott). Hanem mikor a szülőföld tulajdonjogának alaphivatkozását vette célba, akkor számíthatott a legnagyobb meghökkenésre. Mert rendi előjogok, jobbágyság, vámpolitika — igen, ezek a kapitalista fejlődés útjában álló sziklatömbök Európaszerte, nálunk azonban tulajdonképpen másodlagosak:

Nyugaton hitbizomány van. Ez a feudális földbirtoklási forma Spanyolországból indult el a XV. században. Lényege: az uralkodó, mint minden hűbéres adomány legfőbb tulajdonosa, hitlevélben erősíti meg birtokában a nemest.

462