Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
ja; jeu í? nyemnyis ungur...” Vagyis: hogy 6 magyar netmes. Tehát: az oszüályharc és nemzetiségi léthairc viszonya bonyolultabb volt, mint ahogy ma a műveltebb közhiedelemben tükröződik. A kor Hatvanihoz hasonló nemesi forradalmárai pedig úgy képzelték: a „politikai nemzet”, amely addig egy volt — nyelvre való tekintet nélkül — a nemesi nemzettel, eztán majd egy lesz — ismét csak nyelvre való tekintet nélkül — a szabaddá lett honpolgárok összességével. A gondolatmenet akkor még érthető is volt. De állampolitikát már akkor sem lehetett alapozni rá — ez volt az 1848—49-i nemzetiségi harc legfőbb tanulsága; a bűn ott volt, hogy ez a tanulság 1867-ben nem vonatott le. Es ma? Lehet-e állampolitíkát építeni a „politikai nemzet” fogalmára? A választ úgyis tudod. A síita iszlám többségű Iránban élő öt milliós szunnita mohamedán kurd kisebbség küzdelme talán vallási küzdelem? Az is, persze. De valójában nemzeti küzdelem. S attól, hogy Törökországban „sajátos nyelvjárást beszélő törököknek” mondják a maguk kardjait, azok még nem lesznek ilyen értelemben a „török politikai nemzet” részei. Erről nemigen kell többet beszélni, azt hiszem. Egy ismerősöm mondta, miután látta az Ítéletidőt: számára általános érvényű mondanivalót hordoz a darab, túl a históriás konkrétumokon, a kosztümökön: „az ember — sárkányfogvetemény” ... S ilyenképpen mindegy, hogy hősei egyenruhák helyett állatbőröket vagy farmert viselnek, kőbaltával vagy sugárpisztollyal fenyegetőznek, s a zongora helyett tamtam szól a színpadon vagy dzsesszorgona... Pesszimista? Nem hiszem. Sokszor mondogattam már: a történelem tanulságokkal szolgál, nem analógiákkal. Ilyen értelemben talán mégsem annyira pesszimista. Nietzsche írta: az ember híd állat és felsőbbrendű ember között. Az én pesszimizmusom legfeljebb annyi: úgy látszik, mi magunk vagyunk a világ leghosszabb hídja... % 422
