Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Reménytelenség és sorsvállalás - Csanádi Imre egyik versének tükrében
RÓNAY LÁSZLÓ Reménytelenség és sorsvállalás Csanádi Imre egyik versének tükrében ÖTVEN KÖRÜL Mit számolgassam éveimet? Gyűlnek azok, zúdulnak fejem fölé, mint hajdan a keselyűk, követve diszkréten előbb, majd egyre tolakodóbban, véghelyi őseimet, véres próbákra cihelődtükben — Mit számolgassam éveimet? Jelentkeznek már sokasodtan. A tél dere már megüté fejemet. Arcom lassan megtöredezik, kifordulnak a fogaim, kifordul kezemből a vers, kifordul a munka — Ideje volna elvonulni valami kis birtokra, valami kis meghitt hajlékba, könyveim és rigolyáim közé, fáim közé és füveim közé, madaraim közé, szívesen látott arcok közé, zsörtölődéseimet föloldani megértő jószándékban — Ébredek csak folyvást hazátlanságra. Alattam mindig billeg a haza. Egyre inkább nem érek haza. Pedig minden vágyam a haza-----( 1970) 1970-ben írta e vertsét Csanádi Imre, két esztendővel azután, hogy érzése szerint „újra befellegzett kifelé vezető útjaimnak”. Költeménye abba a sorba illeszkedik, mely szinte irodalmunk kezdete óta fel-felbukkan: élete egy bizonyos szakaszában számvetést készít minden lírikus, ki harminekétéves korában, mint József Attila, ki később, aszerint, mikor érzi érettnek a pillanatot, hogy visszafelé és előre tekintve megvonja életének és működésének addigi mérlegét. Adott élethelyzetet, a lírai ihletnek egy pillanatát rögzíti látszat szerint a költő. Az első olvasat sugallatában hajlandók vagyunk azt hinni, keserű perc ez, mert — mint egy ugyanekkor kelt etűdjében írja — „hazug a remény”. Kifosztott ember, csa377
