Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Címszavak egy párizsi magyar költő munkásságához. Vázlat Papp Tiborról

könyvei láttak napvilágot.) Jelentős a Párizsban élő magyar költő műfordító tevékenysége is. Különösen modem francia költők: Paul Chaulöt, René Ohar, Henri Mi- chaux és Denis Roche verseinek magyar tolmácsolásában ért el figyelemre méltó eredményeket. 1971-ben Philippe Döme-mal együtt franciára fordította Kassák Lajos A ló meghal a maradak kirepülnek című avantgardista eposzát. (A költemény Le cheval meurt les oiseaux s’envolent címmel a Montpellier-ben székelő jónevű „Faía Morgana” kiadónál jelent meg.) Magának Papp Tibornak eddig három verseskönyve látott napvilágot: 1964-ben Sánta vasárnap, 1968-ban Elégia két személyhez vagy többhöz, 1971-ben pedig Vendégszövegek címmel. Versekkel szerepelt emellett az 1969-ben Washingtonban megjelentetett Üj égtájak című költői antológiában. Az elmúlt tíz esztendőben egy kötetre való verset adott közre a Magyar Műhely füzeteiben, ezeknek összegyűjtése is bizonyára hamarosan sorra kerül.

(Az önkeresés versei) Nem tudom, Papp Tibor írt-e verseket még debreceni diákkorában. Első párizsi költeményein mindenesetre rajta az induló költők szívós önkeresésének jegye. Kettős értelemben is. Egyrészt abban, áhogy mesterek nyomában lép, hangokat, dallamokat próbál, a szavak súlyát, a szóképek karakterét keresi. Első mesterei: Weöres Sándor, Nagy László és Juhász Ferenc. A Tűzkút költőjének nemcsak azzal áldozott, hogy társaival együtt közre adta a nevezetes verseskönyv első kiadását, hanem költői hommage-zsal is: a Dob és tánc, valamint a Néma zene mintájára megírta a Pogány ritmusokat. Nagy és Juhász költészetének vízjele meg azokon a verseken üt át, amelyek a balladák, siratok, népi mondókák és ráolvasások „szürrealisz- tikus” lehetőségével tesznek kísérletet (Nincs előttem út sem, Kapuk hová nyíltok, Érlelő csendből, Mondóka). Mellettük másfajta dallamok is átszövik a költői indulást: a Forgó égtájak című hosszabb kompozícióba időnként a búcsúzó Radnóti Miklós halk melankóliája vegyül, a Barangoló az Énekek éneke szerelmi mámorának parafrázisa.

Az önkeresés nemcsak költői hangpróbákra vezet, hatása mélyebb, megszabja a költői érdeklődést, az önkdfejező igényt, a versírás lélektani kényszerét. Egy nyitott szemű és szívű magyar fiatalember ténfereg a francia fővárosban: átengedi magát egy ismeretlen világ hullámzásának, s közben otthont keres. Megkapaszkodik emlékeiben, őrizgetni próbálja múló ifjúságának foszlányait, elégikus érzéssel vet számot helyzetével, „szürrealisztikus” képtöredékekben próbálja kifejezni zaklatott közérzetét. Se szirmom se házam című korai versében a következők olvashatók:

„vizeket jártam a jhátán p- bálnán utaztam úsztam párkányos hátán álltam nem volt se szárnyam (se szirmom se házam párkányos hátán álltam hagytam hús \volt a föld is alattam eladtam adtam lopták a bálnát párkányos pikkelyes hátát bőrből hasított szárnyát vizeket jártam álltam éltem lse érdem se szégyen”

Első két verseskötete: a Sánta vasárnap és az Elégia két személyhez vagy többhöz az elszakadás és az otthontalanság fájdalmáról tesz vallomást. Az élethelyzet hamarosan léthelyzetnek tetszik, kivált azt követve, hogy a fiatal magyar költő megismerkedik a modem francia költészettel, s a hazai költők után bennük: Henri Michaux- ban, René Char-ban és Francis Ponge-ban találja meg mestereit. Birtokba veszi a modernek költői technikáját, s elfogadja ontológiai érdeklődésüket. Verseiből kiszűr minden leíró jellegű, anekdotifcus motívumot, minden érzelmet, minden életrajzi utalást. Arra törekszik, hogy költészete a „világba vetett” emberi lét tükre legyen. Személyes helyzetét egzisztenciális tapasztalatnak tekinti: az „emigráció” a lélek természetes állapotává válik, az jdegenséget nemcsak a szülőföld és a család elveszítése okozza, hanem a világ közönyével szembesülő emberi személyiség törvényszerű magánya is. Papp Tibor valóságos „senkiföldjén” találja magát, úgy érzi: sivatagban, labirintusban kell tájékozódnia, utat keresnie. A személyiségnek az a feltétlen függetlensége, amelyre rátalált, két arcot mutat: egyszerre jelent szabadságot és kiszolgáltatottságot, eloldoz minden köteléket, egyszersmind védtelenné tesz az emberi létezés kihívásaival szemben. Erre a kettősségre, mint élet- és léthelyzetre utal a Forgó égtájak zárószakasza:

372