Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Simonffy András: Kompország katonái IV. (történelmi kollázsregény)
Célzott arra is, hogy Magyarország kitartása révén a háború után területileg sem fog rosszul járni. (...) (Hitler kifejtette), hogy bizalma mindaddig nem lehet teljes, amíg politikai vonalon ugyanazzal a megértéssel nem találkozik, mint katonai vonalon. Hadosztályait nem teheti ki olyan meglepetéseknek, mint amilyenek Romániában érték őket. — A debreceni német—szovjet páncélos csata következményeként számolni kellett azzal, hogy a Vörös Hadsereg Debrecen felől (délről) és a Dukla-szoroson át (északról) átkaroló hadművelettel bekerít minket. Ebbe a kutyaszorítóba mi, ott fent a Kárpátokban nem akartunk belekerülni, hiszen nem megadni akartuk magunkat, hanem a hadsereget megőrizni. A visszavonuló németek könnyen megakaszthatták volna a mi visszavonulásunkat. Történtek is kísérletek erre a már emlegetett és ismert német módszer jegyében: néhány napig ellenálló, puha ütközőpárnának hátrahagyni a magyar alakulatokat (míg ők kényelmesen visz- szavonulnak). Ezekből az esetekből tanulva tehát elrendeltük a Tisza-vonal lezárását — a németek tudta nélkül. Jól értsük meg egymást: az 1. magyar hadsereg, a már említett, egykori elképzelésnek megfelelően „hősiesen” tartja Magyarország akkori keleti határán a Kárpátok vonalát. Kemény harcok folynak, de közben tárgyalások, üdvözletváltások, hadizsákmány és hadifogolycsere-kí sértetek. Igen ám, de közben Románia kiugrik a háborúból, s a Vörös Hadsereg néhány nap alatt eléri a II. bécsi döntés által kijelölt magyar határt. És eléri az országhatárt északról is. Az 1. magyar hadsereg bekerítésének lehetősége tehát fenyegető valósággá válik. Ebben a helyzetben került sor tűzharcra az 1. magyar hadsereg és a német alakulatok között. A történeti igazságnak tartozom azzal, hogy elmondom neked: saját jól felfogott érdekünkből — egyetlen visszavonulási útvonalunk biztosítására — történt így, nem pedig a fegyverszüneti tárgyalásokkal kapcsolatban. A cél az volt, hogy a németek ne jussanak be a mi hadseregünk körzetébe. Mert erről, a hasonló esetek végeredményéről már volt doni tapasztalatunk ... A fegyverszünetről az adott pillanatban még mindig nem tudtunk semmit. Mi történt? A német alakulatok át akartak kelni a Tiszán. Számukra a nyugat felé történő visszavonulás bizonytalannak látszott, tehát először északi irányban kerestek lehetőséget. Többek között a técsői hídfőnél is át akartak kelni. Ott egy magyar vezérkari százados megállította őket, s közölte, hogy nem lehet — a Tisza-vonal le van zárva. A németek meglepődtek ugyan, de rövid tanácskozás után megkísérelték az erőszakos átkelést. A százados felhív telefonon, hogy mit csináljon, lőhet-e? Mondom, persze. Kiadta a tűzparanosot, és visszaverte őket. Munkácson a németek el akarták foglalni a hírközpontunkat. Telefonáltak az ottaniak is, hogy mi legyen? Kérdeztem, van-e fegyverük? A válasz: van. Hányán vannak a németek? Ennyien és ennyien. És ti? Legalább annyian. Hát akkor — verjétek vissza őket. Sikerült. Hat óra felé, délután, jelentkezik nálam egy légvédelmi tüzérosztály. Ennek gépágyúi voltak. Parancsnokuk egy kedves, öreg tüzérbajtársam. Kérdi, hogy mi a feladat, mit tegyen? Mondom, zárd le a Huszt felé vezető utakat, nehogy ezek meglepjenek bennünket. Ha a németek be alkarnak jönni, lőj feléjük. A gépágyú a legjobb német páncélost is átlőtte. Ellenük akkor ez volt a legjobb rendelkezésünkre álló fegyver. Este tíz és tizenegy között felhív ez az öreg tüzértiszt, hogy „Kálmánkám, baj van, be akarnak jönni a németek Husztra . . .” 350
