Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - Simonffy András: Kompország katonái IV. (történelmi kollázsregény)

Tehát éráik a dolog, gondoltam, most megtudunk mindent.

Miklós Béla ezekben a napokban igen legyengült, cukorbajával küszködik. De hát ennek a parancsnak mindenképpen eleget kell tenni! Fél négy tájban már gépkocsiban ültünk, amikor az egyik vezérkari százados sürgönyt lobogtatva jön, és int, hogy ne induljunk. A sürgönyben az áll, hogy a megbeszélés elmarad. Mindez 1944. október 14-ének délutánján történik.

3 — Vörös János naplójából (1944. október 14.): ö Főiméltósága kihallgatáson fogadott. Megjegyezte, hogy a Debrecen körül folyó csata az ő benyomása szerint már nem alakulhat kedvezően. Ennek következménye az lesz, hogy sem az 1., sem a 2. hadsereg többé nem vonható ki tervszerűen. Az itt lévő erők kivonása már csák fegyver- szünettel volna megoldható.

Jelentettem, hogy már eredeti tervem is az volt, hogy a hadseregeket fokozatosan visszavonom olyan területre, ahol az egységes és tervszerű alkalmazásra még mód van. Erre parancsaimat ki is adtam. Ebből származtak azok a nézeteltérések, amelyek Guderian és'köztem támadtak. (...) 0 Főméltósága megjegyzéseiből arra kellett következtetnem, hogy az ellenséggel folytatott tárgyalások nyomán a hadseregparancsnokok (Miklós Béla és Veress Lajos — S. AJ olyan utasításokat kaptak közvetlenül ö Főméltóságától, vagy annak környezetétől, amelyek egy esetleges fegyverszünet megkötése esetére érvényesek.

— Miklós Béla szó nélkül tudomásul veszi, hogy a megbeszélés elmarad. Fogja magát, hazamegy lefeküdni. Mondja, hogy gyengélkedik, aznap nem is jön már fel a parancsnoki szobába. Megint egyszer később tudjuk meg, hogy ezen a megbeszélésen kellett volna Vörös Jánosnak tájékoztatnia bennünket arról, hogy mi a hadsereg feladata a kormányzói proklamáció elhangzása után. Magyarul: mi a teendőnk... Vörös János hátramaradt naplójából viszont azt kell kiolvasnunk, hogy a kormányzó elsősorban nem őt, a honvéd vezérkar főnökét tájékoztatta, hanem a hadsenegparanesnobokat, bizalmi embereit.

És neked, aki az igazságra vagy kiváncsi, itt kell beszámolnom arról a mozzanatról, amit máig sem értek Miklós Béla megfontolásait elemezve. Ö elhallgatott előlem valamit. Előlem, aki mint vezérkari főnök, a fennálló szabályok értelmében vele egyetértésben voltam felelős a hadsereg működéséért. Miklós Béla nem szólt nekem arról, miszerint a kormányzó közölte vele, hogy fegyver- szünetet kért, s ha egy olyan szövegű távirat érkezik hozzánk, hogy az 1920. évi ilyen és ilyen számú rendelet érvénybe lép, akkor az azt jelenti, hogy nekünk a németekkel meg kell szakítanunk a kapcsolatot, s az oroszokkal azonnal fölvenni.

A kormányzói parancsról nekem Miklós Béla sohasem szólt, élete utolsó percéig titokban tartotta.

Amikor — évekkel később — a Hadtörténeti Levéltár felszólított, hogy ezeket az eseményeket leírjam, én a felelősséget azért, hogy nem voltunk kellően és időben tájékoztatva, (sem Miklós Béla, sem én, a vezérkari főnöke) á kormányzóságra hárítottam. Visszaemlékezésem gépírásos változatát visszakaptam, hogy a megfelelő helyeken (oldalanként) aláírjam. Éppen ezzel voltam elfoglalva, amikor meglátogatott Pogány Imre, a kormányzó katonai irodájának volt főnökhelyettese, aki végig ott volt Horthy mellett, egészen elfogatásáig. Kérem,

343