Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VII.

BÁLINT ENDRE

Életrajzi törmelék VII.

(folytatás)

Nagyon gyakran tettem fel magamnak a kérdést, hogy első párizsi utam szégyenteljes tartalmai közé vajon beszorult-e valami, ami ha nem is azonnal, de valamikor hozzájárulhatott szellemem kibontakozásához? Hiszen a hajnalig tartó lófráláso'k a Café Döme és Coupole előtt semmit bennem szellemileg meg nem mozgattak. Délután a Boul-Mich varázsa, és éjszaka a Montparnasse-é. Ami a kettő közé szorult, igaz, tele volt kuriózummal, melyekből felidézek néhányat: például életem első kockázatos lopását: a Rue Dantzig fűszeresénél két alkalommal loptam az ajtóhoz közeli állványról süteményeket, holott tudtam, hogy súlyos büntetést és kiutasítást vonhat maga után, ha rájönnek, de úgy éheztem, mint a kutya — igazán nem volt más megoldásom ... Egy ilyen éhezéses pár nap után, már nem tudom kinek az ötletére, Vogel Árpáddal elhatároztuk, hogy papírsárkányt fogunk csinálni. Árpád harminckét éves volt, én húsz... Megcsináltuk, végigrohantunk a Rue Dantzigon, és mivel „Isten nem ver bottal”, a sárkány fennakadt Blum Mihály erkélyén, aki valamiféle összeesküvést gyanított személye ellen. Azon túl Árpádot csak mint „sánkányos Vogelt” emlegette a mi kis világunk ... Csodálatosak voltak a párizsi napfelkelték, alig volt nap, hogy reggel előtt feküdtem volna le: gyakran egy Wittmann Zsig- rnond nevű festő társaságában bandukoltunk át Passyba, ahol lakott, és olykor meghívott, hogy nála aludjak, de mivel szobája éppen csak akkora volt, hogy egy vaságy szűkén elférjen benne, amiben egy igen szép fekete nő aludt, akire bizonyára nosztalgiával bámulhattam, Wittmann rám vakkantott: hozzá ne nyúlj! vérbajos! így voltáé, nem-e, ki tudja? A Café D5me-ba gyakorta néztem be éjszaka, és Wittmann bemutatott egy festőnek, aki éppen illusztrációit mutogatta, igen nagy öntudattal, és kérdőleg rám nézett. — Ki csinálta ezeket a gyengus ügyeket? — kérdeztem húsz évem bátorságával. Az illető vérvörös lett, és csak annyit mondott: — Csak egy pesti pimasz kérdezhette ezt és így. — Pérely Imre volt a sértett fél... Mit is mondjak? Ma sem kedvelem jobban dolgait, mint akkor... Nem egészen három hónap elteltével teljesen véletlenül találkoztam — mint erről már annyiszor írtam — Picacco, Modigliani, Pascin és mások „modern” grafikáival a Rue Vavin és Bde Raspaille környékén cigarettacsikk szedése közben, és ezek voltak első olyan élményeim, amelyek nyomot hagytak bennem. Vajdával éppenhogy elkerültük egymást: Amikor én Párizsba érkeztem, ő már itthon volt, de furcsa módon nevével és bizonyos dolgaival Párizsban is volt találkozóm: Heinlei Károly elvitt egy Vaszilovits nevű fiúhoz, ahol egy műterem padkáján kirakva láttam egy sorozat Vajda-montázst, amelyek nekem túl agitatívek voltak, Csíki pedig megmutatott egy róla készült kicsike méretű ceruzarajzot, amit Vajda rajzolt, s ezt én „túl naturálisnak” véleményeztem. Csíki kitartott Vajda nagy tehetsége mellett, de nekem ez csak pár hónappal később lett nyilvánvaló, amikor 1934 őszén hazajöttem, és személyesen is találkoztunk.

333