Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái I. (történelmi kollázsregény)

Másutt: A lovasdandár másfélszáz rendszeresített jelentő motor- kerékpárjából szeptemberben már csak 5 működött. A rendszeresített személygépkocsi létszámok húsz százalékánál egyszerre alig volt több üzemképes. Páncélos járműveink közül az Ansaldók az egyszerű gyalogsági menetet sem bírták. Az Ansaldók támadás közben a sárban elakadtak és mozgásképtelen állapotukban a közelharcban rendkívül vitéz ellenfél könnyű áldozatává váltak. A Toldi könnyű harckocsik valamivel szívósabbnak mutatkoztak, mindazonáltal a Dnyeperig már azok sem jutottak el, jeléül annak, hogy a harckocsi ma már a közepesnél kezdődik. Gépkocsipótlást sürgető felterjesztéseinkre gépkocsi helyett csak különféle bizottságok érkeztek. A csapatok ezt látva, nagyjavításra szoruló gépjárműveik leadását kényszerűségből elmulasztották és hagyták, fusson a kocsi, ameddig csak mozogni tud. Ez volt a gépjárműanyaggal űzött legtisztább rablógazdálkodás. Szeptember elején maga Tanos vk. ezredes úr jött ki, ő belátva a helyzet rendkívül súlyos voltát, különböző intézkedéseket helyezett kilátásba. Ö volt az egyetlen, aki a bajok orvoslása terén bizakodóan nyilatkozott, de hazafelé repülve a Kárpátok felett lezuhant és hősi halált halt.

S hogy milyen kicsiségeken lehet elveszteni a háborút, arra nézve hadd említsem meg, hogy szeptember végén már mindkét kerékpáros zászlóaljnak egy-egy teljes százada gyalog menetelt, mert hónapokon át nem tudtunk kapni gumiragasztót...

— Na, ebből talán elég ennyi. Lássuk hát szegény lovakat.

Lótápról a németek egy percig sem gondoskodtak. Elképzelésüktől távol állt a szerintük túl igényes magyar ló eszménye, és azt tartották, hogy a ló útszéli legelésből köteles fenntartani magát. Kétségtelen, hogy ennek az elvnek eredményeképpen lovaik, magyar szemmel nézve, enyhén szólva megmosolyogni valók voltak, másrészt igaz az is, hogy ezek az igénytelen, gondozatlan állatok a fáradalmakat a mi napi 5 kg zabra szoktatott lóprimadonnáinknál ezerszer jobban bírták. Hála azonban a szovjet mezőgazdálkodás kolhozrendszerének, az útmenti kolhozokban majdnem mindig találtunk megfelelő zabmennyiséget. Patkolóanyagot is nagy mennyiségben zsákmányoltunk, sajnos azonban az orosz patkolószegek nem váltak be.

Másutt: Kolomeán lógyűjtőre volt szükség. Itt lemaradt 260 ló. A lovasdandár lóellátó osztálya ezt a lókórházat vette át, és ott is maradt újabb 215 beteg lóval, egészen szeptember végéig. Kamenec- Podolszkijtól 20 km-re egy másik lókórházat állítottunk fel, ennek legnagyobb létszáma 859 beteg ló volt. Kerek 1300 ló volt tehát a kiesés három hét alatt, tisztán hadifáradalmak következtében, ellenséges behatás nélkül. Ez a lovasdandár 6800 főnyi lólétszámának 20 százaléka. Megtett távolság 400 km. Hascsevatón ismét lókórházat kellett felállítani. Ide vergődött előre szeptember elejére a szatavai lóüdülőből 120 gyógyult ló is, de már csak 90 százalék érkezett meg belőlük, az is betegen. Mindezekkel együtt a hascsevatói lókórház betegállománya kerek 600 lóra emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a Zvancsiktól Hascsevatóig terjedő 400 kilométeren a még megmaradt lólétszámnak már csak 12 százaléka esett ki. A kedvezőbb arányszám oka, hogy közben Dzsurinban egyhetes lópihenőt tartottunk, más18