Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - SZOCIOGRÁFIA - Miskolczi Miklós: Kettő - Gyurináék hét életéből

tem, de nem sokáig, önálló munkát szerettem volna, így 1957 októberében felvételiztem az akkor induló f ebem em ügy árban. Lehetett választani, én a varrógép mellé ültem és azóta is ott dolgozom. Törzsgárdista vagyok. Tíz évig dolgoztam mint varrónő. Akkor elvégeztem a szakmunkásképző iskolát, és rá bét évre művezető lettem. Jól is ment minden, de 1972-ben elváltam és műszakot kellett cserélnem, mert a kisfiam is két műszakos volt az iskolában. Nekem akkor kellett dolgoznom, amikor ő suliban volt, nem pedig fordítva. A másik műszakiban viszont nem volt művezetői hely. Azit mondták, át tudnak helyezni, de csak fizikai állományba. Körülbelül öt hónapot vártam, de hiába, így aztán a fiam miatt visszamentem gépre dolgozni, és alighanem most már ott is maradok. Néhány éve ugyanis jött egy rendelet, hogy a művezetőknek legalább el kell végezni a szakközépiskolát. Ha én most újból művezető szeretnék lenni, első dolog, hogy ezt az iskolát el kellene végezni. Nemcsak azért, mert kötelező, de én is mondogattam, hogy egy vezető legyen a dolgozóknál magasabb szinten. Tanulásra már nem vállalkoznék. Nem merek. A fene tudja, de ez a másodállás is közbejött nekem. Két éve csinálom, és olyan fáradtnak érzem magam, hogy elmondani nem lehet. Nem is tudnám megmondani, mikor voltam szabadnapos. A Kiscsillag sörözőben dolgozom mint csapos, havonta 64 órát. Az üzemben ülök egésiz műszak alatt, itt meg állok és mindig éjszaka, mert este hattól éjfélig van a munka. Vagy négyre megyek és akkor tizenegyig.

ERZSI:

— Meséljen valamit az életéről, mit tanult, hogyan választotta a kereskedő szakmát?

— Csak a tanulásról? Vagy valami szép élményről is meséljek? Olyanra gondolok például, hogy mennyire bennem él a város építése. Igen nagyon bennem él az a sok sárga agyag. Azt nem lehet elfelejteni, azért is maradt meg bennem, mert például a homokban nagyon jól lehetett játszani. A Duna-partot úgy ismertem, mint a tenyeremet, tudtam, hol van almafa, szálvafa. Egy osztálytársaimmal határoztuk el, hogy kereskedők leszünk. Eladók, vagy semmi más. Bár bennem megfogalmazódott, hogy nagyon szerettem a dekorációt. Kirakatrendező is szerettem volna lenni, de nem fért bele. Hetedik gyerek vagyok, semmiképpen nem fért bele a továbbtanulásom.

— Anyagiak miatt?

— Igen. Persze nem volt bennem nagy törés emiatt. Olyan szakmát kellett kitanulni, amivel hamar kereshetek. Na, ezzel az osztálytársammal kézenfogva fölmentünk az akkori Kisker titkárságára, hogy szeretnénk ide jönni tanulónak. Sikerült. Ruházati szakra kerültem. Amikor elvégeztem a szakmunkásképzőt 1959-ben, az Üzletházba kerültem dolgozni. A főnököm is iskoláiba járt, és mondta is, hogy na* Erzsi, tovább kell tanulni. Egy év maradt csak ki. Hatvanegyben kezdtem járni a közgazda- sági technikum levelező tagozatára. Amikorra leérettségiztem, már férjnél voltaim, terhes voltam. Férjem, a Pali, akkor függetlenített KlSZ-titkárkénit vagy szervezőként dolgozott a papírgyárban, ez egy kicsit megzavart, mert magával hozta, hogy gyakran nem volt odahaza. Így aztán egy szakadás történt, mert otthagytam a kereskedelmet, olyan munkára mentem, ahol állandó délelőttös lehettem. így tudtam együtt lenni a kis Henriettével. Nem azt jelenti, hogy meguntam volna a kereskedelmet. De kettőnk közül el kellett dönteni, hogy ki csináljon valami mást, hogy meglegyen a családi harmónia és a gyerek nevelése is rendben legyen. Hetvenben már visszajöttem kereskedőnek. Elszámoltató voltam, aztán az árcsoportban dolgoztam, majd a hálózati ellenőrzési osztályon, de itt sem bírtam sokáig. Nem fért össze az énemmel.

— Nem ellenőr típus?

— Nem. Jött egy olyan alkalom, hogy szükség van egy boltcsoport vezetőre. Kétszeri-háromszori meggyőzésre elvállaltam.

— Hallottam, hogy személyzetisnek akarják.

— Á, az már régen volt. Most úgy néz ki, hogy én leszek a szakszervezeti titkár.

— Még nem az. Mit csinál most?

271