Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Simonffy András: Kompország katonái III. (történelmi kollázsregény)
lása után jelentek meg, akkor, amikor Horthy és az új kormány egy egész hadsereget küldött a keleti frontra ... A német megszállás napján — vasárnap volt — éppen Kossuth Lajos halálának 50. évfordulójáról készültünk ünnepélyesen megemlékezni. A németék azonban Hitler parancsára az országot csak a Tisza vonaláig szállták meg. Debrecenbe csupán alig száz főnyi ejtőernyős SS-egység érkezett, megszállták a város repülőterét, s onnan ki nem mozdultak. Feladatuk a Tiszán történő légi összeköttetés elvágása lehetett. A megszállásról a rádióból értesültünk, parancs nem érkezett. Ünnepély helyett riadóztattam a „népemet” — vagy harminc különböző rangú hadtestparancsnoksági beosztottamat —, fölfegyvereztük magunkat, géppuskákat állítottunk a kapukba, ablakokba. Vártuk a megszállókat. De nem jött senki. — Milyen parancsot adtál beosztottaidnak ? — Azt hiszem, azt mondtam nekik, hogy aki magyar, az tudja, hova kell lőnie... Tudták is egytől egyig, de a németek nem jöttek. Még az a száz ejtőernyős sem, napokon át ki sem dugták az orrukat a repülőtérről, csak jóval később láttuk őket, amikor hangos nótaszóval fürdeni vitték őket a városon át, a nagyerdei fürdőbe. 2 .— Fekete Sándor, Debrecen, 1959: Mint tartalékos zászlóst, a debreceni fogatolt vonatosztályhoz (trén) 1943. március 1-én — SAS behívóval — hívtak be. A vonatosztály a hadműveleti szolgálatra beosztott Baróthy István százados helyettesítésére vezényelt a debreceni hadtestparancsnokság anyagi alosztályához. Feladatom volt a fogatolt vonatanyag (szekerek, lószerszámok, patkófelszerelések stb.) nyilvántartása. Ebben a minőségemben találkoztam Siimonffy-Tóth Ernő akkori vezérkari századossal. 1944. március 19-ón, vasárnap küldönc jött értem lakásomra, tiszti gyűlésre hívott. Simonffy-Tóth Ernő tartott tiszti gyűlést. Ezen a tiszti gyűlésen többek között a következőket mondotta: „A németek ma megszállták a debreceni repülőteret. Jelen pillanatban bizonyára a legjobb hangulatban bográcsgulyást esznek a magyar repülőkkel. De nem tudhatjuk, hogy holnap nem fog^e megjelenni egy német őrmester, és nem fog-e felszólítani bennünket, hogy adjuk át a fegyvereinket. Éppen ezért, nehogy az a szégyen érje önöket, hogy csak az üres pisztolytáskájukat tudják átadni (tudniillik: pisztolyt senki sem hordott a pisztolytáskájában, mert azokat a pisztolyokat úgysem lehetett semmire sem használni), holnap reggel mindenkinek az íróasztalán lesz egy-egy Mannlicher puska, megfelelő számú tölténnyel. Ezzel a puskával mindenki azt teszi, amit akar. Aki magyar, tudja, mit kell tennie. Én a magamét nem fogom átadni.” (Erre a kijelentésre szinte szó szerint emlékszem, mert kevés ilyen impozáns emlékem van a második világháborúból, és mert erről a tiszti gyűlésről az ott megjelent 20—25 főnyi tiszt, úgy távoztunk, hogy ha másnap csakugyan bekövetkezik a Simonffy-Tóth által feltételezett eset, akkor valamennyien Siimonffy-Tóth Ernő mellé állunk, és mi sem adjuk át a fegyverünket.) Másnap valóban ott találtuk a fegyvereket az asztalunkon... Hangsúlyozom, hogy ez a felfegyverkezés akkor szinte kötelességünk volt: hozzánk ugyanis nem érkezett el az a parancs, miszerint a legénység ne moz196
