Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - SZEMLE - Zalán Tibor: A lebegés grammatikája - Szepesi Attila új kötetéről
Ha Szepesi választott (lehetséges) tapasztalati tere a nem-jelen (egyelőre fogadjuk el ezt a — mint később ki kéne derülnie, nem teljesen helyén való — terminust), akkor csak jelen-levésre van szüksége, s nem részvételre. Szabad szétoszlania a térben', az időiben, szabad szublimálnia. Ezeket a kivételes pillanatokat nevezi ő merülésnek, érzi süllyedésnek. Figyelmezzünk arra: még nem az állapotról beszélünk, hanem a hozzá vezető útról. Ezt ugyanis még végigszemlélheti, minit önmaga külső résztvevője, amazt viszont, melyet a tudat „öntudatlan” szféráiban él át, már lehetetlen. Süllyedéseit, teretlenedését (másként teresedését), úgy tűnik, könnyebben oldja meg, mint az időfaktorok feloldását, pontosabban átalakítását. Számban sem elhanyagolható az időre, lebontásban (?) évre, évszakra vonatkozó utalás. Az idő és az év tulajdonkeppen toposz-megfogalmazási szinten bukkantak fel. Jelentésükben is legtöbbször az elmúlással, annak folyamatával hozhatók kapcsolatba. Az évszak ellenben állapotokat jelöl, csak látszólag körülírható jelentéssel: sáska-évszak, bankároK uöllérek bohócok és / hobók évszakában, avagy az egyik leg- legszebb versében: meghallod-e / évszakok örvénye után / az éjszakából kisuhogó / szárnyakat. Az „évszak” tehát nem időmérő terminus, aminthogy a Szaturnuszra történő időnkénti utalás jelentéskörét sem szűkíthetjük le a szaturnália, a téli napforduló időszakában lezajló ünnepségek aktusára. Az említett exkluzív-empíriának éppen az a lényege, hogy adottnak fogad el egy létezést, a személyes-társadalmi létezés szféráját, s egy elő-létezést (volt egyenlő lesz, azaz mindig). Mozgástere az utóbbiban érvényes, de az előző elemektől nem függetlenítheti magát, s talán nem is akarja. így férnek el (meg) egymás mellett az idő + év és az évszak, egymástól elszakadt funkcióval. Mert kiderítettük, hogy Szepesinek nincs leírható tere, azt is be kell lássuk, a költői megismerés mikéntje is problematikussá vált. Ha igaz, amit leírtunk, hogy időtől és tértől akar megszabadulni, akkor az anyagtól is el kell szakadnia. Finomítást ott keli végeznünk, ahol elválasztjuk a teret a konkrét tértől és az időt a konkrét időtől. Ezzel az elvonatkoztatással képletünk nem lett egyszerűbb, de talán a közös nevező nyomára bukkantunk. Most kéne szót ejtenünk (bár eddig is megtehettük volna) a mitológiáról, az álomról. Elemeiket könnyűszerrel elő tudnánk csalogatni szinte valamennyi vers sorközeiből. Hogy mégsem tesszük, sőt nem is fogjuk megtenni, annak egyik legfőbb oka az a klasszicizáló, formabontóan klaisszioizáló hangütés, mely arnra figyelmeztet, bonyolultabb jelenséggel állunk szemben. Nos, a távolodónak más-fényű álma van; nos, a távolodó érkezik. Utóbbi idézetünkben éppen maga a költő küszöböli ki a távolodást mint fizikai jelenséget, az irányt mint egy lehetséges koordinátarendszer elemét. Teszi pedig mindezt azért, mert érzi, látja: az általa alkalmazott terminusok egy más vonatikoztatásrendszerbe juttatva milyen esendőek, félrevezetőek, értelmetlenek. De melyik az a vonatkoztatási rendszer, melyben érvényesek a Szepesi-féle irányvektorok? Ez a vonatkoztatási rendszer, erő—egyensúly—közeg pedig a lebegés. Le Corbusier: Az egyensúly a szakadatlan és kimeríthetetlen mozgás jelenlétére utal. Az alvás, kábultság, letargia és a halál nem egyensúlyi állapotok. Az egyensúly az a pont, amelyben minden erő összetalálkozik és megszünteti-kiegyemliti egymást — a lebegés, A lebegés, ahol nincs merülés, mert nincs irány. A dinamikus egyensúlyi pont. Hogyan tesz szert Szepesi Attila a lebegésre, hogyan írja le „adatait”? Megközelítése szokatlan, anyagának másságához alkalmazott. Szinte fordítva gondolkodik, mint ahogy a tapasztalati világban tennie kéne. Természetesen szó sincs gon- dolkodás-negatívról, azaz a megszokott gondolkodás negatívjáról. Valamiben hasonló folyamat játszódik le, mint az álom során, tehát a logika más, mint ahogy a természetes közeg megkívánná. Nem véletlenül emlegettük bevezetőnkben a festészetet. 190
