Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: "Nékem van-é már utam?" (Széchenyi István eszmerendszere II.)
KUNSZABÓ FERENC „Nékem van-é már utam?”* ,,Csak a gyenge szereti önmagát; az erős egész nemzeteket hordoz szívében (Széchenyi István) ,.Az én nevelésem — ha azt a viszonyt, melyben nevelőimmel és szüleimmel éltem, nevelésnek nevezhetem — az 1809-es háború miatt abbamaradt és örökre befejeződött. Ez volt az a felejthetetlen korszak, midőn Ausztria Franciaország ellen a végső élethalálharcra vállalkozott. Mindenki katona lett, de csak a legkevesebben bírtak a tulajdonságokkal, miket egyetlen katona sem nélkülözhet. Tizenhat éves (téved: néhány hónap híján 18 — a szerző) voltam, s miután hivatásomat saját választásomra bízták volt, és gyermekéveimben a jövőmmel alig törődtem, természetes, hogy minden ismeretben, mely a hivatali és gyakorlati életben elengedhetetlenül szükséges, elmaradtam — s hogy nyíltan kimondjam- minden ismeretben oly tudatlan voltam, amilyen holmi tizenhat éves kamasz csak lehet. A magyar nemesi felkelést azonban megszervezték, és én, a semmiből, egyszerre főhadnagy lettem a vezérkarban. Még helyesen írni sem tudtam, a törzstiszti szolgálatról pedig fogalmam sem volt, még hallomásból sem. Ez volt az első lépés az életbe! A háború után huszár lettem, de a garnizonban semmit sem csináltam, végül áthelyeztek egy vadászezredbe. Itt maradtam kövéren és hájasán, s éppoly bután meg tudatlanul mint azelőtt, több esztendeig, míg aztán újra kitört a háború Franciaországgal. Sorsom Schwarzenberg herceg kíséretéhez sodort. E beosztásban rohantam a többiek után, míg Párizsba érkeztünk, ahonnan Windischgraetz harceggel Itáliába mentem. S végül haza, négy kitüntetéssel ékesítve, melyek közül az egyiket Szárdinia királya adta, pedig államán éppen csak átutaztam, s őt alig láttam, és odaérkezésem előtt jóformán hírét sem hallottam országának. Eddig életem teljes öntudatlanságban telik — de akkor jön egy másik időszak, melyben már valamicskét gondolkodni kezdek! Értelmem számára a külső körülmények egyre érthetőbbé és világosabbá válnak; kezdek bírálgatni s valamelyest megismerni az embereket. Csak magamat nem látom — és azt, hogy határtalan becsvágyam hova vezet. Most meggondolatlan, könnyelmű, sőt olykor rossz csínyek következnek. Nápolyba megyek, majd a hadjáratban (Napóleon 100 napos uralma idején — a szerző) végre mint katona veszek részt. Aztán Párizsba utazom, onnan Angliába, végre hazakerülök. — Üjfent mindenféle szertelenségek, különcségek. — Ismét Itáliába megyek, elég soká időzöm ott. Unatkozom, végül valódi kedvem támad olvasmányokra, ámbár addig is több ízben tettem kísérletet arra, hogy tudatlanságomból valamennyire is kiléphessek. — Szabadságolnak, rögtön Bécsben termek, s belátom, hogy valóban csak *A mű első része az Életünk 1979/9. számában Jelent meg. 155
