Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VI.

tóttá fel a szél a harmadik emeletig, ahol laktunk. Odalent a két öreget „házi bácsinak” és „házi néninek” neveztük, és isszonyatosan féltünk, ha labdánk berepült a „kis házba”. Féltünk az ismeretlenségtől, de féltünk a rettenetes káromkodásoktól is, amelyek úgy köröztek a levegőben, mint ismeretlen fekete madarak.

A házi bácsi fia ugyancsak fuvaros volt; sötét arcbőrű, elég magas, érdes hangú, örökké káromkodó és nitfcán józan ember, aki a nap vége felé érkezett be az udvarba, de úgy, hogy a széles fapallókból összeeszkábált kapunak már nyitva kellett lenni érkeztekor, és amikor az istálló előtt kifogta a hómból lovait, elindult imbolygó járásával apja lakása felé, kezében már nyitott bicskát fogott, és nem volt ritka látvány a késelés és a rémült rohangálás az udvaron, női sikításokkal, gyeréksírással és káromkodásokkal és számunkra, gyerekek számára egy ismeretlen világ félelmetes ceremóniáival. Ha máskor neuij de a szombati napokon biztosra mehettünk e látni és hallani valókat illetően. Az istálló melletti sufni tetején egy döglött, barnás színű nyuszi hevert hónapokon keresztül, amire évek múltán már úgy emlékeztem, min tha mókus lett volna... Az istálló melletti lakásban, úgy emlékszem, egy Reisz nevű család lakott, mindig csendesek voltak, és most megjelent előttem Karcsi fiuk, hét-nyolc éves lehetett, és igen gyakran kapott vitustánc rohamot, ami nem volt valami szívderítő látvány. Két igen csinos nagylányra emlékezem a „kis házból”: Pannára és Olgára. Évekkel később, lehettem vagy 16 éves, viszontláttam mindkettőt; az egyik igen szép arcú, középen elválasztott hajú, nagyon jó alakú, érett nő lett, míg a másikból állítólag „amolyan” lett, akikből jó néhányat megismertem józsefvárosi kamasz-sétáim közben. Bevallom, hogy alig múltam négy éves, amikor szívem először belesajdult a szerelembe, és ez a sajgás a mai napig is ott maradt. Négy éves lehettem, amikor meghívtak egy ortodox zsidó esküvőre, és az esküvői lakomához jobb- és baloldalamhoz szervíroztak egy leány ikerpárt. Nem tudtam másképpen dönteni, minthogy egyszerre szeressek bele mindkettőbe. De így jártam tízévesen is, amikor a népligeti jégpályán megláttam egy széparcú testvérpárt: fekete hajukat csigákba vonva bógndztak és koszorúztak előttem, és nem tudom, hogy jól emlékezem-e, de azt mondta valaki, hogy Teles Ede szobrászművész unokád ... Ennek már ötvenöt éve, és ez idők alatt már nekem is többször meg kellett volna halnom, de valami miatt húztam-halasiztottam ennek az idejét... Mit is kellene megélnem még? Ami az élet színeiből elém került a hófehértől a piszkosszürfcén át a feketéig, elég lehetett volna örömhöz, gyászhoz, unalomhoz, és sokszor hittem azt, hogy semmi más nem válthat meg engem, mint az emlékezés. Lehunyom a szemem, és sorolni kezdem az utcák és terek neveit: Orczy tér, Orczy út, Vdsd Imre utca, Kőris utca, Sárkány utca, Rozgonyd út, Haller utca, Héderváry utca, Család utca, Szabóky utca, Simor utca, Golgota út, majd Elnök utca, Rezső tér, Villám utca, Szapáry utca, Delej utca, és sími szeretnék, hiszen kisfiú vagyok, de álmaimban egy szép leányuno- kám van, sokkal szebb, mint a Teles unokák ott a jégen a Népligetben, akik a „Lenn a falu végén nem füstöl a kémény” dallamára táncolnak önfeledten és mámorosán. 18 évig laktam az Orczy út 36 alatt, és szerettem az utcát, a házat és az egész környéket. Nemcsak halálra ítélt, búsan ballagó lovait látom, de a húsvéti processzáót is: díszes baldachin alatt a főpapot, és körülötte a fekete ruhás papok tömegét, akiket lassú léptekkel követ a hívek sokasága; énekelve, és Szűz Mániával díszített zászlókkal kezükben. Képek sokasága tolul fel emlékezetemben: látom, amint egy Vasi Imre utcai házból kilépnek a nyomorult ikrek; szinte törpék és kaníkállábúák, és kacsázó, dülöngélő járásukkal, ha lépésük nincs szinkronban, egymásnak ütődnek. Isten csu- folódhatott a nőkkel, amikor létrehozta ezeket a szerencsétlenéket... A tisztviselő- telepi plébános majdnem két méter magas volt, és kövérsége tiszteletet parancsolt. Arca felnagyított gyerekarchoz hasonlít, és a szája hihetetlenül húsos. Dicsértessékkel köszöntek a járókelők, és ő Mindörökkével válaszolt. Tudtam, hogy nekem nem volt szabad így köszönnöm, és csak később tudtam meg, hogy miért nem... Az őrült nőnek félarca bíborvörösre égett, és amikor elhaladtam a kerülliat legrégibb háza előtt az iskolába menet, hirtelen kicsapta az ablakot, és velőtrázó, tébolyodéit sikolyával rám ijesztett, annyira, hogy sokéig csak az utca túlsó oldalién mertem iskolába menni.

145