Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)

támlájára ütött mind a két kezével, és azt mondta: „Nem ragaszkodom ehhez a székhez, elmegyek, azt azonban mégsem nézhetem tétlenül, hogy helyembe Albrecht főherceg, vagy éppen Szálasi kerüljön!”

— Voltak tehát józan és józanodó hangok — folytatja Kéri Kálmán —, igaz, a németekkel való szembefordulásra még ekkor sem gondoltak. Csápjaikat kinyújtották ők már 1943-ban. Hátszegi Ottó, ankarai katonai attasénk, berni, lisszaboni, stockholmi követeink mind kapcsolatot kerestek a Szövetséges Hatalmakkal. Akkor még csak arról volt szó, hogy mikor lehet elérni valamit és hogyan? A főcél valóban az angolszász megoldás lett volna. De ehhez, természetesen, megfelelő hadászati helyzetnek kellett volna előállni, hogy a siker biztos legyen. Amíg a németek erőben vannak a Balkánon is, Romániában is, addig úgy sem lehet mit kezdeni... Náday vezérezredes később el is utazott a Szövetségesek olasz- országi főhadiszállására, Casertába. Ott nyíltan közölték vele, hogy az angolok olaszországi előnyomulása elakadt, s várhatóan el fog húzódni. S hogy nekünk fegyverszünetet azoktól kell kérnünk, akikkel szemben állunk. Velük nem álltunk, s nem is állunk szemben a fronton, tehát egyetlen megoldás az, ha a Szovjetunióhoz fordulunk.

S ez még mindig nem győzte meg a vezetőinket arról, hogy az angolszász megoldás lehetősége elesett. Hogy reménytelen.

Amikor 1944 nyarán kineveztek a VI. hadtest vezérkari főnökévé, tehát a frontra indultam, Csataytól a következő eligazítást kaptam: „Az 1. magyar hadseregnek, amelynek kötelékébe a VI. hadtest tartozik, az a feladata, hogy a Kárpátok előterében, valamint a Kárpátokban ellenálljon a Vörös Hadsereg nyomásának mindaddig, míg az angolszász csapatok Magyarország határát megközelítik déli irányból.” Ez kétségtelen időhúzás volt. Kijelentem azonban, hogy amikor Csatay nekem ezt a tájékoztatást adta, már nem volt olyan benyomásom, hogy úgy érti: véges-végig mindenáron ellen kell állnunk a Vörös Hadseregnek, tehát még akkor is, ha már az angolszász csapatok Magyarország közelében vannak. Inkább úgy értette, hogy Vörös Hadsereggel való együttműködésünk is csak akkor lehet sikeres, ha a németek a Balkánon és Romániában abba a súlyos helyzetbe kerülnek, hogy kénytelenek a Magyarországon keletkezett „zsákból” elvonulni, tehát már nem tudnak magyar területen olyan ellenállást kifejteni, amely esetleg a magyar hadsereg újabb romlását jelentené. Ezekben az utasításokban már nem éreztem a korábban gyakori szovjetellenes élt — taktikázás folyt. Jellemző volt Csatay utolsó hozzám intézett mondata is: „Kíméld a magyar vért!” Később, a fronton egész magatartásomat meghatározta ez a tájékoztatás. Azt jelentette, hogy a magyar hadsereg számára akkor érkezik majd el a cselekvés pillanata, ha a Vörös Hadsereget a Kárpátok gerincének természetes védelmi vonala előtt visszatartva bevárja, míg az angolszász előrenyomulás következtében a németek ereje meggyengül, és kitartásuk Magyarország területén tarthatatlanná, de legalábbis veszélyessé válik.

Ezt az elgondolást aztán az angolszász csapatok megrekedő olaszországi hadműveletei és 1944 augusztusában Románia átállása irreálissá tette. A Vörös Hadsereg a Déli Kárpátokon áttörve visszaszorította az Erdélyben küzdő németeket és a 2. magyar hadsereget a Tisza felé, és fokozatosan az északkeleti Kárpátokban küzdő 1. magyar hadsereg hátába került.

15. — Nagybaczoni Nagy Vilmos: A Sztójay-kormány alkotmányos játéka mögül egyre jobban előbújt a brutális államhatalom. A német

121