Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - M. Pásztor József: József Attila-Emlékbizottság - 1942-ben. A dokumentumok tanúságtétele (tanulmány)
ismerem: „Attila temetése holnap, 10 órakor, Fiumei út.” Az esti lapokból semmi hír róla. Miért? máj. 3. Talán ötszáz ember van a temetőben, munkások, Darvast, Veres Pétert, Major Tamást, Gobbi Hildát látom, ömlik az eső, bőrig ázunk, az esernyőkről csordul a víz az emberek nyakába. Áznak a koszorúk, ázik Attila ezüstszín koporsója. Gáspár Zoltán beszél, a Vándor-kórus énekel... A vasárnapi újságok sem tudatták a temetés időpontját. A szervezetekben úgy látszik, szétszaladt a hír... Az újságok émelyítően kegyeletesek. A megjelentek előtt — Gáspár Zoltán — az alábbi búcsúbeszédet mondta el —az Emlékbizottság nevében: József Attila íme hát meglelte hazáját. Meglelte — utolsó versét idézve — „hazámat, a földet, ahol nevemet (hibátlanul írják fölébem) ha eltemet, ki eltemet”. Négy és fél esztendeje, hogy a balatonszárszói temetőben barátai, írói körének társai és folyóiratának munkatársai körülállták a frissen hantolt sírt. E négy és fél esztendő a halihatatlanság biztos próbája volt. Ez idő múltán a Kerepesi temető díszsírhelye felett immár egy friss hagyomány nevében szólunk. Hagyomány, mert kötelez: kötelez nem a társadalom sokféle írott és íratlan rendje, de a benne hívő lelkek hite, önérzete és méltósága által. Ez a hagyomány, mely erőt ad, mert ösztönöz, mert megszólaltatja bennünk a Szózatot, mely e kötelesség munikálására buzdít. A hagyományt, amelynek munkálására elhivattunk, szemünk előtt láttuk keletkezni s mégis, mintha időtlen messzességből szólnának hozzánk egy nagy élet morális parancsai. Minden igazi hagyomány friss, mert természete a folytonos megújulás, az élettel való állandó kölcsönhatás. Tegnap és ma váltakozásából, hagyomány és jelen- valóság dialektikájából születik a diadalmas igazság, amely elbírja az idők változását, a szerencse forgandóságát és a biztos holnap felé mutat. A sírhant fölé, amely alá végleges nyugalomra helyeztük azt, ami József Attilából múlandó, emléket emel majd hívei kegyelete. De fogadjuk meg addig is, más most is, hogy sírjára, ahogy remélte, hibátlanul írjuk nevét. Mert ez a névírás nem egyszerűen írásjelek kérdése. A betűk tovatűnő árnyakat próbálnak örök formákba illeszteni. De az idők múlásával a sorközök új jelentéssel telnek meg s az írásjelek más valóság jelképei, más árnyalatok kifejezései lesznek. írás és lélek küzdelmeibe beleszólhat a torzító szándék. Mi fogadjuk meg itt, a most még névtelen sírnál, hogy lelkűnkben mindig hibátlanul írjuk ezt a nevet. Akkor majd utóbb, mikor mi, kortársai is már múlttá leszünk, a márványba vésett név az igazi József Attilát jelenti majd az utókornak. Vigyázzunk József Attila soraira! S ha egyes sorait ma nem lehet hangoztatni, vigyázzunk sorközeire, ne férkőzhessen közéjük a torzító hamisság! A hamisság pillanatnyi és sikeres: az igazság hosszan tartó és győzelmes. József Attila a halhatatlanság lakója, nyugodtan várhatja az igazság diadalát. Sírja diadalmasan él majd túl sok hazug emlékművet. Igazságra és emberségre oktatott, míg élt. Kövessük intését s hallgassunk rá, aki vallotta: „Az én vezérem bensőmből vezérel”. S higgyük, hogy eltemetett eszméknek is van feltámadása. E sír fölött legyen szavunk az újjászületésről s a József Attila Emlékbizottság koszorúja legyen az ő és valamennyiünk kívánságának jelképe az ő örök szavaival: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet!” A „JÓZSEF ATTILA-ESTEK”-RÖL Az Emlékbizottság tevékenységét ismertető — 1942. április 5-i — Népszava-cikk a következő bekezdéssel zárult: 1068
