Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: Közeledés a lehetséges szöveghez. Vitéz György: Amerikai történet; Missa agnostica

Stevens egyik megállapítása is: „Poetry is the supreme fiction”, a költészet a legfőbb, a végső „fikció”, az elbeszélő irodalom teteje. Az Amerikai történet (felületes?) olvasása azt a benyomást kelti, hogy Vitéz György a tradicionális költészet formáit műveli, ragaszkodik szép és költői szavak esztétikai funkcióiba állításához, kimunkált (óvilági?) szerkezetekhez, többé-kevésibé hagyományos tartalmak hagyományos törvények szerinti megszervezéséhez, vagy ahogy Bujdosó Alpár írja: „pontosan meghatározott elemek szigorúan körülírt halmazához”. Első kötetében igen sok a fikcionális elem, a historikus panel, az epikus leírás, az „elbeszélés”. Eleinte (az ötvenes években) múlt századi formákat használ s próbál megújítani; első kötetének első felében „toilrajz- kat”, „pillanatképeket”, „dalokat”, „balladákat”, ,.mítoszokat”, évszakokhoz és magánélményekhez kapcsolódó lírai darabokat olvashatunk, s számos „találó kifejezést” „szajha szélről”, „üvegszemű hidakról”, „az ég izzó köldökéről”, „farkasfogak dög- szagú rendjéről”, „az apokalipszis fölhúzott lábbal lovagló zsokéiról”, „jóllakott-kék egekről” stb-ről. Mintha finoman, halkan, nosztalgikusan, artisztikusan s (mára már) kissé anakronisztikusán a harmincas évek Ezüstkor-os magyar költészetét folytatná:

A költő rendberakja vízióit; az olvasót elámítja a vers: teremtett, illékony valóság.

Költői üzeneteket igyekszik feladni, érvényes mondanivalókat kommunikálni:

halálnak halálával meg kell halnunk, hogy az Örökkön Élők üzenetéből megérthessük a legegyszerűbb mondatot.

Vitéz György ekkoriban a legkevésbé sem szövegíró, hanem témaköltő. Értékeket ment és őriz, új hatásokkal töltekezik, régi értékek és új hatások indukálta témákat próbál megversélni és továbbadni („add tovább, mert szamár maradsz!”).

Efféle szövegei úgy hathatnak, mintha sízerzőjük valóban „a legvégső fikció” megalkotására törekedett volna. Azonban a kötet második felében egyre több jele mutatkozik annak, hogy Vitéz Györgyre hatottak az avantgarde szövegírás stratégiái is. Nyitottabb komponálási módszerek nyomai itünedeznek fel. A hagyományosan megszerkesztett szövegeket kilendíti medrükből egy-egy jelentéscsúsztatás, s a mondanivalóra való összpontosítás helyett Vitéz György egyre többet törődik a szöveg autonómiájának megteremtésével. Eihagyogatja a sugalmazó (= redundáns) jelzőket („igét nem hirdettem — jelzőt inkább” — írja a Missa Agnosticában). Az Amerikai történet c. kötetben jól megfigyelhető a zárt verstől a nyílt szöveg, a „nem pontosan -meghatározott elemek széteső halmaza” (Bujdosó Alpár) felé való itörkevés. A kötet szinte ennek a „története”. Vitéz György „korai” verseiben van némi intellektuális szentdmentaliz- mus, sőt pátoszossóg, ebből később enyhén retorikus moralizálás és ironikus szószapo- rítás lesz (vö. Jézus csodálatos kenyér- és szószaporításával): „hová jutottunk korhűségünkkel — korhelységünkkel? — csemballó mellől vezénylésünkkel?" Egyúttal romantikusan anti-keresztény (poszt)fceresztény érzékenység munkál benne, s erős hajlam a hagyományos (az óhazából kimenekített) vallási elképzelések kritikájára; nem hajlandó elkótyavetyélni intellektusát — az örök élet homályos ígéretének fejében. Mindezek a vonások elszórtan megvannak már az Amerikai történetben is, de kifejletüket a második kötélben, a mintegy negyven könyvlapnyi Missa Agnosticában találhatjuk meg.

Második kötetében Vitéz György a korábbinál kevésbé normatív módon bánik a nyelvvel, igyekszik valóban „élni” vele, s teremtő erőfeszítéseket tesz egy önálló jelrendszer létrehozására. A katolikus mise latinnyelvű textusát használja szöveg-generáló magként; a talált? kölcsönvett? mag-textus lesz a szövegépítés élesztője, nyers karácsonyfája. Kereszténység utáni kultúrában (amiben sokak szerint élünk) a liturgikus szöveg szinte holt anyag, muzeális salak, ilyenfajta felhasználásának már nincsen

94