Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Tóth László: Magunkat kellene vállalni először... Beszélgetés Varga Imrével
TÓTH LÁSZLÓ Magunkat kellene vállalni először... BESZÉLGETÉS VARGA IMRÉVEL A csehszlovákiai magyar líra új nemzedékének „legmerészebb kísérletezője és leginkább egyéni hangú tehetsége”, „legnagyobb tehetséggel induló költője” — ilyen és ezekhez hasonló szavakkal fogadta a kritika Varga Imre első verseskönyvét. De vajon kire, milyen emberre vonatkoznak e felsőfokú jelzők? A költő 1950-ben született Kisgyarmaton; első verseivel 1967-ben jelentkezett a csehszlovákiai magyar lapokiban. Szerepelt a pozsonyi Irodalmi Szemle körül formálódó ún. Vetés-csoport költőit és prózaíróit bemutató antológiákban (Egyszemű éjszaka, 1970; Fekete szél, 1972). Verseskötetei: Crusoe-szaltók (1975), A medve alászáll (1977), Sárkányölő Jankó (verses nópmesefeldolgozás, 1978). Üj kötete Boszorkányszombat címmel jelenik meg a pozsonyi Madách Könyvikiadónál. Összeállításában készül a két háború közti csehszlovákiai magyar költők antológiája (Rejtett ösvény). Fordít csehből és szlovákból; kritikákat is közöl. Jelenleg Budapesten él. Az alábbi beszélgetés szövegét — ebben a formájában — két esztendővel ezelőtt rögzítettem. Talán csak egyetlen mondatot kellene írnom ez elé a beszélgetés elé, egyetlen mondatot, olyant, amelybe beleférne a Varga Imrével való barátságunk tizenkét esztendejének minden nevezetesebb mozzanata, minden fontosabb színárnyalata és hangulata; ösztönös lépések, tapogatózó mozdulatok és százszor meg ezerszer is végiggondolt elhatározások, izgalmas fölfedezések és kilátástalan zsákutcába tévelyedések, a megfeszített munka gyönyörű percei és nagy kiábrándulások hosszú-keserves órái lennének ebben az egyetlen mondatban; mindent elsöprő szerelmekről és keserű csalódásokról, vad dorbézolásban átmulatott éjszakákról és elérzékenyülten átsiránkozott éjszakákról, veszett csavargásokról és csendes megtérésekről szólna ez a mondat; a szerkesztőségi munka megannyi közös töprengése és megannyi bősz vitája, s nevek és eszmék, történelmi korok és földrajzi fogalmak egész sora, s megszámlálhatatlan csipkelődés, tréfás rögtönzés és jókedvű szójáték villanna föl ebiből a mondatból; feltételezhetően benne foglaltatna ízelítőül néhány az elismerő és néhány az alattomosan támadó megjegyzésekből is, amelyekkel egyaránt bőven illettek bennünket; talán csak egyetlen mondatot kellene írnom ez elé a beszélgetés elé, egyetlen olyan mondatot, amely kettőnk életének tizenkét évnyi töredékéből is a teljességet célozná meg, ha ez a mondat nem lenne már eleve befejezhetetlen, eleve a végtelenbe nyúló,.. — Nemrégiben rátaláltam /az [egyik korai versedre. Egy jkékmellű dadaista letépi melléről a vekkert — ez volt a címe. Emlékszel még rá, s mikor írtad? — Kékmellű korszakomban, mikor minden erőmmel a neodada megteremtésére törekedtem. Év szerint 1970-ben, három évvel az első közlésem után. — Mi ketten együtt indultunk. No meg a Kulcsár Feri is velünk. !Hogy is volt valójában a dolog ezzel ia (mi indulásunkkal? Feljöttünk Pozsonyba, találkoztunk, berúgtunk, egy temetőben aludtunk, illetve csak majdnem, de nagy volt a hideg, s a hetes villamoson elhatároztuk, hogy megváltjuk a világot, s ha netán ez mégse sikerülne, hát legalább a szlovákiai magyar költészetet. És azután? Hogy néz Imost vissza a huszonnyolc éves „fiatal” író tíz évvel ezelőtti kollégájára, önmagára? — Nem tudom, milyen volt fiatal írónak lenni, mert mi akkor csak fiatalok voltunk, de nem „írók”. Azt hiszem, kézzel-lábbal tiltakoztunk volna ellene, te is meg én is: ugyan már, nem vagyunk mi írók. Most pedig hasonló eréllyel a „fiatal” jelzőt utasítom vissza, ha látom, hogy értékijelölésként, esztétikai fogalomként alkalmazza valaki. 1012
