Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - SZEMLE - György Péter: Valóban kortárs képzőművészet

tálhatja, s értelmezheti mi is történt a 80—70-es évek magyar képzőművészetében. S lényeges a sorrend. Mindaddig nem lehetséges felmérnünk, hogy valójában mi történt, amíg nem állanak rendelkezésünkre a dokumentumok, e kötetek. A jövő bármit kideríthet e műalkotásokról, de ennek érdekében sem tehetünk mást, mint amit e sorozat tesz: szemlét adni, s értelmezni a műveket.

Igencsak megérett az idő arra, hogy az „avantgarde” — s nem véletlen az idézőjel, hiszen e kategória értelme mindinkább elhalványulóban van — kiszabadulhasson valóban meglévő — ha nem is teljes — elzártságából, a csendben, szűkebb szakma által számontartott kiállítások, esetleges folyóiratcikkek — leginkább még a Mozgó Világ tartott lépést az eseményekkel — klubok, egyetemi szemináriumok közül, s valóban elérhető, tárgyalható, vitatható legyen. 5000 példányban jelennek meg e kötetek, s már nem nagyon kaphatóak, ami a viszonylag teljes kritikai csenddel szemben a sorozat közönségsikerére mutat.

Nem volt könnyű helyzetben Bereczky Lóránd Kocsis Imre szerteágazó pop-artot, hiperrealizmust, az elmúlt évtized hazai grafikai hagyományát, konceptet egyaránt magábafoglaló munkáinak bemutatásakor. Bereczky egyszerre közöl elemzést és interjút, magának a művésznek adván meg a lehetőséget „bizonyítványa magyarázatára”, milyen utakon haladt, milyen összefüggéseket keresett az elmúlt tíz-tizenkét évben. Kocsis maga így határozza meg útját: „a külső környezeti indíttatásból születő törekvés, amely a valóságban rejlő tartalmakat ragadja meg” — s valóban instrumentumként bánik az elmúlt évtized kialakította módszerekkel, eljárásokkal. Mindezt amit felhasznál, megpróbálja saját helyzetének megfelelően értelmezni, továbbgondolni. Bereczky ennek megfelelően vonja le következtetését: „magatartásban, nem szemléletben ad újat.” Tulajdonképen az ellenkező helyzetben volt Frank János Paizs László szborászatáról írván. Az időnként mér miár szervetlennek tűnő sokszerűséggel szemben, Paizs szobraiban inkább a monotónia veszélye kisért. Frank azonban észrevehetetlen könnyedtséggel — amely már rég sajátja — mutatja ki a művek közötti összefüggéseket, a látszatra ismétlésszerű megoldásokban a konzekvenciát. Kötetében egyszerre van jelen a technikai ismertetés — ez Paizs plexi, akril szobrainak esetében valóban elkerülhetetlen —, a művész nyilatkozata, s az elemzés. Pontosan emeli ki Paizs idomjainak összefüggéseit: az ismétlődéses zenei szerkesztést, analógiaként a fugára hivatkozik — s nem alaptalanul. A konstruktivizmus nagy korszakának hagyományára támaszkodó Paizs analízisei valóban a „konstruálás” biztonságáról tesznek tanúbizonyságot. Frank e szobrok kapcsán „szuggesztióról”, majd „katarzisról” ír. Anélkül, hogy egy percre is jogomban állna kétségbe vonni érzésének igazát, utalnék arra, hogy épp e fogalmazás is mutatja, milyen kategoriaális nehézségek merülnek fel a művek kapcsán. Ugyanis e szobrok mégsem drámaiak, mégsem keltenek részvétet, s ez egy cseppet sem von le sem értékükből, sem hatásukból, de katartikusnak — nem katartikusak. Ám azt, hogy a kortárs képzőművészet elemzése nyelvileg is bonyolult feladat, jól mutatja, Tandori Desző Baranyay András fotói kapcsán írott esszéje. E kötetben két egyenrangú művész mutatja be egymást, esszé s a képek: egymást értelmezik. Az esszét olvasva úgy tűnik, hogy Baranyay fotói apropóul is szolgáltak Tandori számára gondolatvilágának továbbépítéséhez, ám ez az eljárás mindkettejük számára messzemenőkig szerencsés volt. Tandori ugyanis épp az „üressé vált határozottság” kérdéseit vette észre e képeken, Baranyayt mintegy integrálta saját világnézetébe, de épp a képek megértésével, megértetésével adta vissza azok autonómiáját, — s mintegy mellékelte melléjük önmagát. Felleli e fotók visszatérő kérdését, amely egyben magának a fotó műfajának is alapkérdése: miképp teremthető meg, hogy az ábrázoltak „végképp önmagukkal azonos”-akká legyenek, hogy a fotó túljusson a saját technikájából következő, tehát maga által teremtett semlegességen, esetlegességen. Baranyay fotói, s Tandori írása kapcsán egyaránt felidézhető Walter Benjamin Atget fotói kapcsán írott gondolata. „A tett színhelye, mindig embernélküli.” S Baranyay portréi: elrántott arcok, kamerának hátatfordító alakok, arcuk-vesztett emberek. Analízis és manifesztumjelleget egyaránt mutat Fábián László Fájó Jánosról írott tanulmánya, s e törekvés kettősége pontosan illik magához a művészhez, s találkozik a Fábián által említett művészeti párhuzamok kévpi991