Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - VITA - Kiss Ferenc: Nemzet-vállalkozás? Levél Mezei Andrásnak

Természetesen észlelem érveidben a jószándékot is: meg szeretnéd óvni Csoórit a félremagyarázóktól, s véded a panasz létjogát is. Persze, nem Csoóritól. Tisztán kitetszik ez ott, ahol vitáinkat az ellenzékiség bélyegétől akarod mentesíteni. Az ilyen bélyegek tényleg kellemetlenek, de mégis: azt hiszem, őszintébben kell velük számolnunk. Egyszer egyik felettesem engem is azzal torkolt le: „őfelsége ellenzéke”. Válaszra akkor sem lévén módon, csak magamban dohogtam a költő szavait: „amíg ez az ország..Azóta beláttam: nem lett volna szabad megsértődnöm. Ha Angliában az ellenzék állami fizetést kap, bizonyára azért, mert olyan funkciót tölt be, amelyre az angol nemzetnek szüksége van, s amelyet éppen ellenzéki mivoltában tud betölteni. A kormány hiheti, hiheti okkal is, hogy a nemzet akaratából a nemzetet képviseli, s érezheti kellemetlennek az árnyékkormány szerepét, de érzékenysége más, optikája más, információinak emberi árnyalata, vonatkozásrendszere más — tehát a nemzetnek árt, ha egy másik szervét megbénítja. Tudom, a valóságban a tolerancia korántsem zavartalan, anglomán sem vagyok, s csak alkalmi analógiának szánom a példát. Behelyettesítve a mi viszonyainkba: őfelségének a szocialista Magyarországot képzelem, s fontosnak nem azt, hogy -kivel állok szemben, hanem, hogy az Ö szerve vagyok. Ezért kívánom és szorgalmazom, hogy minden jobban menjen, bár ha ellenfeleim aureolája lenne is fényesebb ettől. S azt hiszem, a maga szerepét hasonlóképpen képzeli el napjaink színjátékéban Csoóri is, s addig nem lesz színpadképes a mai szellemi élet, amíg az ilyen szerepek létjoga törvénnyé nem szilárdul.

Ez pedig csak úgy lehetséges, ha elhisszük egymásnak, hogy felelősségünk „Őfelsége” iránt vitán felül áll. Ez a legnehezebb, s egyelőre nem is lehetséges, mert nem is igaz, hogy felelősségünk azonos értékű, s egyezményes mérték sincsen hozzá, így ahhoz sem, ki a pohártörő s ki az építkező. S azért nincs ilyen mérték, mert nincsenek kezdeményezések, új vizsgák, melyeken kiválhat az, ami tiszta, amire figyelni érdemes. A fiatalok ambíciója is ezért torlódik össze s kerül álutakra. Ezért lehetséges, hogy az egészségről, melyet Csoóri hiányol, Neked is sötét diktatúrák jutnak eszedbe, s nem a köztársasági Róma, nem Cromwell Angliája, nem a magyar reformkor. És itt van a Csoóri-cikk újabb kontrája, Eörsi István írása! A közös vállalkozásiból, melyet Csoóri szorgalmaz, neki a „közös” szó szúr szemet, mivel Csoóri azt \ mondja: „A nemzet közös vállalkozás”. Eörsi az ismerős tételt fordítja vele szembe: a nemzet ellentétek egysége. De olyanformán teszi ezt, hogy a tétel első felét dokumentálva egy féligazságot varázsol egésszé, s úgy szabadítja Csoórira, hogy eláll a lélegzetem.

E művelet alapja az a tétel, hogy „a nemzet nem lehet közös vállalkozás, amíg érdekellentétek szabdalják keresztül-kasul”. Ha a közös mindenkit jelentene, Eörsi kiindulása szilárd alap is lehetne, s nyomban cáfolná József Attilát is, aki szerint „a nemzet közös ihlet”. Pedig hogy költőnk Herczeg Ferenc és a maga ihleteinek közösségére gondolt volna, nem valószínű. De ha Móricztól és Kassáktól elhatárolta is egy-egy goromba cikk, ha Illyéstől fájdalmas távolságra került is, a kor nagy nemzeti gondjaiban osztozott velük. Felvállalta azokat. S ha igaz, hogy vele a proletariátus foglalta el helyét a kultúrában, akkor egy távlatosabb szem nem ütközhet meg azon, ha a nép honfoglalásának legtehetségesebb ideológusát, Németh Lászlót e közös korfeladat végzői között látja. Ettől lehettek akár ellenségei is egymásnak. A közös tehát csak ennyit jelent, szellemi erőt, vállalkozást, melyhez igazodhat a nemzet jövőt alkotó része, s erőterébe: mellé vagy vele szembe kényszerül mindenki, aki a valóság vonzásában él. Ebben az értelemben Széchenyi és Kossuth, Vörösmarty és Petőfi, Ady és Kosztolányi, Bartók, Kodály, Móricz, Németh László, József Attila egy-egy korvállalkozás részesei, s ők jelképezik a magot, melyben a holnapi nemzet egésze rejlik. Teljes tisztasággal igazolható ez a mikrofilológia felől is. Most olvastam a Külvárosi éj című kötetről egy nagyon tüzetes stíluselemzést, s ámulnom kellett az archaikus és népi elemek bőségén, mélyről eredő szervességükön. De nemcsak Németh László, hanem Babits is rá tudott hangolódni a nemzet megmentését ígérő népiségre, s jelentőségét Szekfű Gyulának s a Magyar Szemlének is fel kellett ismernie. Ennek belátása nélkül a világháború utáni stílusváltást sem lehet megérteni.

És a jelenkori vonzalmakat sem. Aki látja, miként békül össze Kormos, Nagy László

960