Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Bori Imre: Krúdy Gyula

megragadására kizárólag a közvetett módszerekkel dolgozó 20. századi realizmus alkalmas. Nem kifelé, a jelenségek érdektelen vásárára, hanem befelé, a lélek kísérteiéire kell a modern írónak figyelnie, s az igazi objektivitásnak a végletekig vállalt szub jektivitás az ára. Mindazok, kik nem így járnak el, kihullanak Bori rostáján. A magyar epika fő vonulataként számon tartott Jókai—Mikszáth—Móricz triász mint prózafejlődésünk zsákutcája említtetik, s szemben velük magasodik föl Krúdy, a Chol- noky-fivérek és mások alakja. Legkivált a Krúdyé. Ö az, aki merész hódító módján behajózza az élet „mélyvizeit”, ő az, aki nem a magyar századforduló társadalmi „földszintjéről” rajzol térképeket, ő tudja mindenekelőtt, „hogy a polgárember regényes szociológiáját lelki patológiájának a megmutatásával készítheti el,” hiszen „a biológiai lény zavaraiban a szociológiailag is meghatározható tükröződik.” Közvetett ábrázolás lép tehát a közvetlen helyébe, az élet álságos látszatait fölváltják a „nemélet” képei, a társadalmi mozgást a pszichikum kalandjaiban és torzulásaiban érhetjük tetten: íme, a modern Balzac ars poeticája. Az így bemutatott író természetesen nem ösztönös, hanem tudatos művész, tisztában van vállalkozása nagyságával és nehézségeivel, s céljainak valóra váltásához egy rendkívüli leleményű fogást mozgósít: megteremti a szövegháttér jelentésdúsító, üzenetsokszorozó funkcióját. Főként a „nagy évtizedében él gyakorta ezzel a — Bori által — Krúdy-effektusnak nevezett fortély- lyal, az epika új lehetőségeire is figyelmeztetvén.

Nincs kétség: oly koncepció ez, amely 20. századi literatúránk teljes átértelmezését jelenti, s a benne testet öltő, végletekig sarkító gondolat és indulat túlontúl ismerős és szimptomatikus. Ügy tetszik, irodalomszemléletünk csupán kizáró ellentétekben képes megfogalmazni a maga eszményeit, s kölcsönös kiáltozásokban, bántó és igaztalan kontroverziákban leli kedvét unos-untalan. Folyvást a „vagy-vagy” szélsősége, a higgadtan mérlegelő „is-is” helyett. Ha tagadnók is, épp a Krúdy—Móricz centenárium adta alkalmat kihasználva kezd áldatlan viszállyá fajulni egy régi por, elannyira, hogy már-már a Franz Kafkáról és a realizmus értelmezéséről lefolyt polémiákat, kivált a liblicei konferenciát idézi emlékezetünkbe. Értéket játszunk ki érték ellenében, részigazságok abszolutizálásában üdvözülünk, a mellérendelő viszonyt alá- és fölérendeltségre cserélnők örökkön. Lobogóra írjuk választottunk nevét, hogy a zászló rúdját dorongnak tekinthessük. Krúdy vagy Móricz? Erről folyik mostanság a vita. Ennek hevében nyilvánítja zsákutcának a Jókai—Mikszáth—Móricz vonulatot Bori Imre, hogy az ellentábor se késlekedjék a válasszal. S ugyan mihez kezdjünk azon — látszólag tárgyilagos és békítő szándékú, ám fölöttébb fonák dialektikával érvelő — írásokkal, aminő például a Hajdú Ráfis Gábomé (A rosszul olvasott Krúdy Gyula. Élet és Irodalom 19T9/3,)? Ügy védi meg ő Krúdyt (Sőtér Istvántól is kölcsönözve argumentumokat), hogy csupán az utolsó évek termését tételezi igazán magasrendűnek, s a többit, majd húsz esztendő novelláit és regényeit legfeljebb a valóság átpoétizálásának kudarcos kísérleteként méltányolja. De hiszen így az oeuvre kilencven százalékát tévesztett útnak kell tekintenünk, egy abszolutizált kritikai realizmus szemszögéből! Nem hisszük, nem hihetjük el Borinak, hogy Krúdy a modern magyar Balzac, s hogy századunk emberének lényege, szociológiája már csak közvetetten, a patológiában tükröztethető autentikusan. Ámde nem hisszük, nem hihetjük el Hajdú Ráfisnak sem, hogy a „nagy évtized” műveiben a „periférikus valóságmozzanatok” és a kitérés szándékai dominálnak. Úgy tartjuk — s korántsem langyos középszer, kényelmes kompromisszum ez! —, hogy mind Móricz, mind Krúdy megragadta a kor lényegét, épp csak másban és másként. Nem a közvetlen vagy közvetett ábrázolás, nem a módszer és a világlátás kritikai vagy nem kritikai realizmusa a fő (mindezt valójában szavak csatájának és indifferensnek tekintenők), hanem a valóságfeltárás hitele és mélysége. Ne keressük Krúdyban Móriczot és megfordítva, hiszen a művükben ábrázolt magyar világnak sem egyetlen arca volt csupán. Az álom a valóságra, a valóság az álomra mutat, a tragédiában megbújhat az idill, az idillben pedig a tragédia. Ugyanezért gondolnék, hogy mai epikánknak mindkét szerzőtől van mit tanulnia.

Föltétlenül érintenünk kell még a Bori műszavával Krúdy-effektusnak nevezett jelenséget. Véleményünk szerint ez volna a monográfia egyik legtermékenyebb, ám

595