Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Czigány Lóránt: A nyugati magyar irodalom négy műhelyéről

ző és zenetudós Veress Sándor, valamint a magyar polgári szociológia úttörője Jászt Oszkár és a magyar irodalom lelkes amerikai propagátora Reményi József is. Az igazán jelentős írók közül csupán Márai Sándor maradt távol, ő azonban azóta sem lépett kapcsolatba semmilyen művelődési intézménnyel, a nyugati magyar szellemi élet fórumain hangját soha nem hallatta.

A Látóhatár jelenlegi formáját és címét — Űj Látóhatár — 1958-iban kapta, mikor a szerkesztő bizottságból az időközben elhunyt Horváth Béla és Vámos Imre kivált és hazatért. Ha a „régi” Látóhatár irodalmi profilját vizsgáljuk, azt találjuk, hogy a már otthonról hozott hírnévvel rendelkező írók mellett rendszeresen közölt fiatal szerzőket, főként olyan költőket, akik külföldön kezdtek írni. Ezek közül Bikich Gábornak, Csokits Jánosnak és Kibédi Varga Áronnak a versei, negyed század távolából is úgy tűnik, kiállták az idő próbáját. Hármuk közül Bikich a legidősebb, költészetében a kötetlen formák párosulnak az igényesség, a mesterségbeli tudás fitog- tatás nélküli alkalmazásával. Alapélménye a bűntudat, az életbenmaradottak bűntudata a századközép infernójában elpusztultakkal szemben. Megrendültségét gyakran szarkazmus mögé rejti, magával szemben viszont mindig kíméletlen. Költői nyelvét átjárta a régi magyar irodalom szeretete, szívesen újít fel archaikus szavakat és érzékenyen rezonál a régi magyar irodalomból kihallatszó alaphangokra. A hatvanas évek közepén kivált az Új Látóhatárból és visszavonult az irodalmi életből, Münchenben él. Csokits János büszkén vállalja az „ósdiság” vádját, mesterének Arany Jánost tekinti, s rövid epigrammatikus bökverseiben előszeretettel alkalmaz tiszta rímeket, akkor amikor kortársainak nagyrésze felrúgta a hagyományos prozódiát. A „rímkovács” bökversek hatása tagadhatatlan, a szavak megszokott szemantikai tartalmának megcsavarásával, illetve a meghökkentő kontextusok interpolálásával teremtett irónia mindig magával ragadja az olvasót. Hosszabb költeményei közül különösen figyelmet érdemel a „Tizenkét ének férfihangra”, mely nosztalgikusan idézi fel az elveszített gyermekkor paradicsomi tájait, s ugyanakkor megnyugvást is áraszt: a világmindenség kozmikus közönye ellen lázadni hiábavaló. Ha ugyanez a közöny a nyugati fogyasztói társadalomból árad, Csokits maró gúnnyal tiltakozik. Csokits is visszavonult az irodalmi életből, jelenleg Londonban él. Kibédi Varga kísérletező költő, bővítmény nélküli versmondataiból száműzte a jelzőket és a hasonlatokat, konkrét, tárgyias közölnivalóját határozószókkal helyezi térbe és időbe. Metaforái, melyek gyakran váratlan szóösszetételekből keletkeznek, hűvös kimértséget és takarékoskodó rendezőelveket sugallnak, s ez egyben költészetének fő érdekessége is. Néhány prózaíró is jelentkezett, ezek között külön hely illeti az Ausztráliában élő Domahidy Andrást, kinek mesélő kedve és anekdotázó hajlama csombortól illatos kamarákról, vagy az ér partján burjánzó vadsóskáról, a „Vénasszonyok nyara” című regényében érvényesül leghatásosabban. Domahidy megértette, hogy kiegyezés a múlt és jelen között nem jöhet létre, s a természet rendje szerint a múlt van pusztulásra ítélve. E múlt leírható és elemezhető maradványait leltározza munkáiban.

Az Űj Látóhatár profilja 1956 után sem változott, továbbra is érzékenyen reagált a hazai valóság eseményeire. Talán mi sem jellemzi jobban érdeklődését és elkötelezettség-rendszerét mint az a két terjedelmes különszám amit Illyés Gyula hatvanadik születésnapjának tiszteletére, illetve Németh László hetvenedik születésnapjára adott ki 1962-ben, illetve 1971-ben. Ezt megelőzőleg csak Jászi Oszkár nyolcvanadik születésnapját ünnepelte különszámmal. A hatvanas évekre kibővült állandó munkatársainak törzsgárdája, a nagy öregek — Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Határ Győző mellett — most már az ún. „56-os nemzedék” is „jelen” volt. Ezt a nemzedéket a közös élményvilág mellett a közös indulás jellemzi: 18—25 éves egyetemi hallgatóként hagyjak el az országot. Nagy részük költő, otthon nem publikált semmit, vagy csak igen keveset, és ma főként verset írnak magyarul — esszét, tanulmányt pedig a befogadó ország nyelvén. A költőkön kívül, akikről a Magyar Műhely kapcsán lesz majd szó, néhány igen markáns prózaírói alkat is került ki közülük, mint például Halász György vagy Márton László, akik sajnos a hatvanas évek derekán elhallgattak. Ez a generáció adta az Űj Látóhatár vezető kritikusát Albert Pál személyében, kinek analitikus éleslátása, pszichológizáló hajlama és nem utolsó sorban franciás iskolá948