Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - TANULMÁNY - László Gyula: őstörténetünk IV.
kétségtelenül jelentős szerepe volt mind az uráli, mind a finnugor korszakban, sőt az uráli népek külön életében is, nincs biztos, közös neve az uráli nyelvekben.” N. Sebestyén Irén abban keresi ennek magyarázatát, hogy a nemzetségek őseinek tartott állatok (totemállatok) nevét nem volt szabad kimondani (tabuk). Itt a módszertani ellentmondás abban van, hogy pl. az egyik nemzetségnek ősállata a farkas lett volna, az rendben lenne, hogy az a nemzetség nem ejti ki; nevét, de a többi tízben — vagy többen — ez a tilalom nem áll fenn! Tehát e névtilalom csak egy-egy nemzetségre vonatkozhatott, s ettől még lehetne közös neve az állatnak a többinél! Egyebek közt meg kell jegyeznünk, hogy Matolcsi János adatai szerint a farkas későn tűnik fel az uráli területeken, s így nemcsak a totemnév korai volta válik kérdésessé, hanem az „eb” szavunk korai volta is, hiszen a kutyát a farkasból szelídítették! Ha az a feltevés bizonyulna helyesnek, amit az előzőkben felvetettem, hogy a külön nyelven beszélő népek közlekedési nyelvként átvették az ősnyelvet, de szókincsük, nyelvtani és hangtani sajátságaik megőrizték eredeti nyelvüket, akkor az emlős állatok neveinek különböző volta könnyen megérthető lenne. A továbbiakban Sebestyén Irén főként a Fekete-tenger és a Kaspi-tó vízrendszerében élő halfajták (nemes lazac, pisztrángfajták, tokhal, kecsege stb.) alapján és az egyeztetett növény- földrajzi nevek alapján mondja ki azt a tételét, hogy az uráli őshaza az Urál hegységtől nyugatra, Európában volt. Minket most azonban nem az őshaza kérdése érdekel, hanem az állattan tanúságtétele őstörténetünkben. Hadd említsem itt meg Collinder nagy szótára alapján készült számvetésemben (Őstörténetünk legkorábbi szakaszai, Bp. 1962) azt állapíthattam meg, hogy a taiga madárnevei hiányoznak az urálii szókészletből, tehát a legősibb szállásterületnek a taigán kívül kellett esnie. Érdekes lenne továbbfolytatni az állatnevekkel kapcsolatos kutatások ismertetését, de figyeljünk Hajdú Péter szavára, aki megállapítja, hogy e szavak jelentése szinte követhetetlenül változott, a szavak kifogástalan egyeztetése tehát sajnos nem jelenti az állatfajták azonosságát. Ezzel azonban őstörténeti felhasználhatóságuk erősen csökken. A háziállatok közül az eb és a ló „ugorkori”. Az utóbbival kapcsolatban a harmincas években rendkívül érdekes vita zajlott le „mióta lovas nép a magyar?” címmel Zichy István, Mészöly Gedeon, Munkácsi Bemét, Bátky Zsigmond között, ám a tisztán szótörténeti és néprajzi alapon lefolyt vitába azóta új lehetőségeket hozott a régészet, amely szerint az i. e. I. évezredben számolnunk kell a ló elterjedésével. Igen ám, csakhogy az újabb szovjet ásatások — amint ezekről Matolcsi János beszámol — kimutatták, hogy az Ural két oldalán már a III—II. évezred határán háziasítottak a lovat, s így a ló jóval az „ugor kor” előtt ismert volt már e területen! Állattenyésztésünk szókincse nagyrészt török: „bika, ökör, tulok, tinó, ünő, borjú, ürü, kos, toklyó, kecske, olló (kecskegida), disznó, ártány, teve, tyúk” mind török időnkből (természetesen a honfoglalás előtti török időkből) való, illetőleg egy részük mongol jellegű. A tehén szavunk ezzel szemben iráni. * Természetesen felvetődik a kérdés, hogy vajon honfoglaláskori temető- és faluásatásaink állatcsont anyaga miről vall? Bökönyi Sándor és Matolcsi János mesterünkhöz, Hankó Bélához híven szép munkát végeznek a feldolgozással, de úgy látjuk, hogy eredményeik nem annyira az őstörténet évezredeibe, mint inkább Közép- és Kelet-Európa állatállományának körébe vezetnek. 946
