Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Békeidő (vers)
TÓTH ERZSÉBET Békeidő embereken át álmokon, ágyakon, országhatárokon át őrizni egyetlen kézszorítást a repülőgép fehér szárnyának a kozmikus kékségnek is ezt mutatni ezt mutatni a szánalmas körhintáknak mintha nem lenne másom s időm sem lenne más mintha csak ebben tudnám érezni az életemet ahogy TŰZ előtt a bekötött szemű forradalmár dolgozni kell az ilyen percért végigsétálni néhány gyalázatos szimfóniát omladozni talán ha drót lenne a nyakam körül fejem alatt, mint a szegfűknek jobban bírnám hallgatok, magammal hitegetem magamat csak az a két mondat fáj amit tegnap az akácokról kigondoltam mára elvesztek, hagytam elveszni őket a Dunába ejtek minden szerelmet minden angyalt, minden verset hadd forgassa a Fekete-tengerig jóslataimat könyörgésemtől fáradjon el olvassa a tavaszi ég félőrült leveleimet olvassák az utcák amerre megyek elég volt a névre szóló esőkből, sirályokból elég volt választ várni az életemre választ babonás, zöld szememre ó, verseim, félek tőletek nehéz adósság, ültök a szívemen de csontom törik, tükröm kigyullad Anyám sírvafakadj valahányszor hozzátok igazítom arcomat szememben hajnalok és világvégék gyakorlatoznak pedig Európa most pihen az égen csak játékrepülők hazárdíroznak álmunkban se- érjen váratlanul ha szép csöndben kigyulladnánk és másolatok nyüzsögnek mint a férgek valahol egy jólőrzött jachton sütkérezik az eredeti és többnyire a taps után derül ki hogy csak színészek voltunk 931
