Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék III.
az én „döntésemet” és úgy határozott, hogy Juliskával (avval a drága Schmelkó Juliskával, aki már inkább családtag volt nálunk, mint háztartási alkalmazott) felküld Tahiba, vissza a nyári árvaházba. Megint egy kudarc! Hajóval utaztunk, és jól emlékszem, hogy nagy szél volt, mint ahogy 1926 nyarán, ott Tahiba mindig fújt a szél. Napos idő alig akadt. Az árvaház kertjében volt egy hatalmas diófa, és ha nem figyeltek minket, kövekkel céloztuk meg a diókat. A hálótermek nyirkosak voltak és húgyszagúak ... Ha az idő engedte, levittek a Dunapartra. Mi ott tébláboltunk, bámulva az utászokat, akik pontonhidat szereltek össze és vitték át Tahitótfaluig. A tisztesek káromkodása, a vaspontonok kellemetlen csikorgása és a szél zúgása keveredett össze bennem szinte kifejezhetetlen borzongást okozva. S amikor csend lett, délutánonként a fantáziálás ajzószerével éltünk a valóság ellen: Szemben velünk a Duna túlpartján, Tahitótfaluban az Almássy hídtól jobbra állt egy világító okkersárgára festett villa, ahol A SZÍNÉSZNŐ lakott. A színésznő, Gombaszögi Frida, férjével, úgy emlékszem Miklós Andorral, az Est lapok fő- szerkesztőjével. Fantáziánk úgy meglódult, hogy az esti elalvást is elsodorta a messzi éjfél felé. De képzeletünk szép csillagos estéken kapott nemesebb táplálékot is. Volt egy Hunwald Ákos nevű és nálunk pár évvel idősebb társunk, aki valóban okos, értelmes és nagyobb tudású fiú volt, mint mi. A csillagokról beszélt, a világegyetem csodáiról. Ámultán hallgattuk, és amikor befejezte mondanivalóit, lelkileg gazdagabbnak éreztük magunkat. (Későbbi esztendők folyamán — valahol a munkásmozgalom peremén — újra találkoztunk néhányszor, és mint később megtudtam, öngyilkos lett; képtelen volt feldolgozni magában homoszexuális mivoltát.) Anyám Tahiba küldött levelező lapokat Erdélyből, és az én válaszaim körülbelül ilyenek voltak: „Drága Anyám, hogy vagy? Én jól vagyok. És különben hogy vagy? Én valahogy megvagyok. Flóra néni hogy van? És hogy van Jani bácsi? A 10 deka vajra küldött pénzt megkaptam, de egy Veisz nevű fiú a fűszeres Rauchmannál sajnos 5 deka sajtot vett a pénzen. Csókol fiad: Bandi”. Akkor ez a sajt dolog teljesen „kiborított”. Anyám azért akarta, hogy vajat vegyek, mert azt több napra beoszthattam volna, és ezt magam is így gondoltam. A sajtot akkoriban szívből utáltam. Tulajdonképpepn a sajtokat Franciaországban szerettem meg. A Paris—Budapest—Paris utazási szünetekben mindig megkérem az „ügyeletes” vándorokat, hogy hozzanak nekem egy doboz Caprice des Dieux-t. Tahiban a vasárnapi ebédek kissé nehezebbek voltak a hétközbenieknél, és ilyenkor rohannom kellett a kert sarkában ösz- szeeszkábált budiba. Az ötéves korombéli hastífusz megtette a magáét. A hasmenés nálam, úgy látszik, becsület és dicsőség dolga volt. Vagy maradt. Igaztalan lennék, ha a nyári árvaház szabadság-lehetőségeit összemérve a pestivel, ne Tahi mellett döntenék. Nyár volt, nem kellett tanulni. Az esti villanyoltást sem vették komolyan. Ha az idő jó volt, fürödhettünk a Dunában; igaz, hogy amolyan uszodai fakeretek között. Sok gyümölcsöt ettünk, kirándulni is vittek. Hétvályú, Vöröskő nem volt messze Tahitól, de egyszer kétnapos kirándulást is tettünk Nógrádverőcére. És főleg sokat játszottunk. De arra nem emlékszem, hogy a természet közelségében rajzolni vagy festeni kívántam volna... 909
