Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Péntek Imre: Versenyfutásban a környezetgazdálkodásért (riport-esszé)
Iái”, földmérői és vízmémökei a kor egyik legnagyobb szabású szabályozási tervéről folytattak ádáz vitát. Ök voltak a Balaton „első” felfedezői, birtokbavevői. A török és kuruc-labanc háborúk után éledező magyar gazdasági élet vérkeringésébe akarták bekapcsolni a nagy tavat és az addig szinte érintetlen, elvadult, mocsaras partrészeket. Mi kellett ehhez elsősorban? A Balaton vízszintjének nagy mértékű csökkentése, szabályozott lefolyások, csatornák által A berkek és lápok kiszárítása, a víz alatti, termékeny iszappal borított mederfenék felszínre emelése, hajózható víziót kialakítása, amely a későbbi reformkori ábránd szerint Kolozsvártól — a Balatont és vízrendszerét is érintve — Grázig húzódik. Lecsapolni a Balatont? Az ötlet merő képtelenségnek hat a ma embere előtt, de a 18. század Magyar- országán egyáltalán nem volt az. Bendefy László és V. Nagy Imre A Balaton évszázados partvonalváltozásai című igazán élvezetes és forrás értékű könyvükben szemléletesen és meggyőzően tárják elénk: a lecsapolás jelentős haszonnal kecsegtette a környékbeli birtokosokat és jobbágyaikat. A napóleoni háborúk gabonakonjuktúrája ide is elért... A tóból csak egy, a legnagyobb mederszint vonalán hajózható csatorna maradt volna meg. A Mikovinyi Sámueltől eredeztetett — de a korban közismert — elgondolást Krieger Sámuel, a helytartótanács szolgálatában álló hydraula öntötte végleges „kivitelezhető” formába. A szerzők — Bendefy és V. Nagy — elemzése szerint Krieger mérnöki elgondolása és az azt alátámasztó „lejtmérési számítások” hibátlannak bizonyultak. 1776-ban a kancellária és a helytartótanács Tihanyban ülésezett, hogy a terv — amellyel szemben kételyek is felmerültek — realitását vizsgálja. A gazdasági bizottságnak — a benyújtott szakértői vélemények alapján — nem volt nehéz határoznia: „a Balaton vízszintjét szabályozó csatornát meg kell építeni”. Nagy súllyal estek a latba azok a csatolt táblázatok, amelyek a munka várható hasznáról tájékoztattak. Krieger kalkulációja szerint például a 3 és egyharmad ölnyi (6,3 m-es) apasztás esetén 129 740 magyar hold terület szabadul fel a gabonatermelés számára. Az érdekeltek várható hasznát 271 ezer forintra becsülte. Ha Krieger szabályozási terve megvalósul, ma nincsen Balaton-probléma. A tóban csak a Tihanyi kút táján csillogna némi víz, emlékeztetőül a hajdani tó elődre. A kutatások szerint egy aprócska akadályon bukott el a heroikus vállalkozás, azon, ami napjainkig kísért, ha a Balatonról van szó: történetesen nem volt rá pénz. Az első hatásos beavatkozás, amely a Balaton vízszántingadozását mérsékelte, 1823-ban történt. Krieger „örökébe” Beszédes József lépett' aki erélyes szervezőmunkával pótolta az évtizedes mulasztásokat. Belátta, hogy a legdöntőbb feladat a Balaton „meg- regulázása” szempontjából a Sió völgynek vízrendezései A foki malom elbontása és a természetes lefolyás medrének „megigazítása” 1 méter vízszintsüllyedést ered- ményzett. A vízállás szabályozása azonban nem volt olyan egyszerű, mint ahogy előbb gondolták. A Balaton megapadt, de — mint kiderült — nem a medermélyítés által, hanem „saját jószántából.” A húszas évek magas vízállása után az időjárás hatására mindenképpen apadás következett volna ... Beszédes is belátta, mennyire illuzórikus munkálataiknak tulajdonítani a végeredményt, hiszen néhány év múltán a víz újból megemelkedett. Ekkor új tervet dolgozott ki és tett le a vármegyéknél. Eszerint a Mura vizét kellene átzúgatnd a Balatonon, és az erős áramlás „utat törne” magának, emberi kéz érintése nélkül kikotorná a Sió medrét. Ez a terv is a fiókban maradt. S megint csak azt mondhatjuk: szerencsére. Ismét „átmeneti időszak” következett a Balaton életében. A 48-as események felfüggesztették a szabályozási munkákat. 1858-ban azonban történt valami, ami a későbbiekben döntő jelentőségűnek bizonyult: megalakult a Déli Vaspálya Társaság, építeni kezdték a Déli Vasutat. S mi 819
