Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - SZEMLE - Szentmihályi Szabó Péter: Mai magyar rivaldák
szemle Mai magyar rivaldák RIVALDA 77—78, FIATALOK RIVALDÁJA Tizenkét színdarab, amelyeknek többségét már színpadon is láthattuk, valóban szép, kerek szám és szép teljesítmény lenne még akkor is, ha közülük a fele méltó vagy méltatlan feledésbe merülne. Persze ezek a darabok nem mind keletkeztek az elmúlt években, és persze sokkal több, talán említésre érdemes, vagy érdemesebb dráma is íródott és került színpadra mostanában, de a Magvető Könyvkiadó idei két kötete mindenképpen alkalmas arra, hogy a mai magyar dráma törekvések keresztmetszetét megadja. Változatlanul, s immár évek óta forrong a magyar színházi élet, ebben a forrongásban ugyan maguk az írók, akik nélkül nincs mai színház, igefi csekéy és alárendelt szerepet játszanak, de valami új és a korábbi gyakorlatnál feltétlenül jobb dolog minden esetre történt már: a mai magyar dráma színházaink javánál már nem csupán kipipálandó kampányfeladat, mert a közönségnek is kell a mai magyar dráma, sokkal egységesebben és őszintébben, mint az új magyar filmek esetében, s ebben Örkény, Szakonyi, Gyurkovics, Kertész Ákos és mások darabjainak jelentős szerepe volt. De nem szabad megfeledkeznünk Illés Endre, Száraz György, Páskándi Géza állandó jelenlétének hatásáról sem, a társadalmi, történelmi és az abszurd színház területén. Azért említem elsősorban ezeket a neveket, mert ők ezúttal hiányoznak, pontosabban, ők is hiányoznak az említett válogatásokból, noha ott érezzük jelenlétüket a jó teljesítmények mögött. A Rivalda 77—78 a „profi” drámaírók kötete, ezzel kell, hogy előbb foglalkozzunk, bár később nem kerülhetjük el az összehasonlítást a Fiatalok rivaldája kötetével sem, amely még színpadra nem, vagy alig került szerzők műveiből ad válogatást. Szándékom szerint ezek a szerzők számomra fontosabbak, mert szívemhez közelibbek, hiszen pálya- és kortársaim, de szükségképpen ugyanazt a mértéket igyekeztem alkalmazni mindkét kötet olvasásakor, amit talán megbocsátanak nekem mindkét oldalon. Mert úgy érzem, különösebb ünneplésre nincsen okunk, ha az európai színház és az európai dráma felől nézünk ezekre a törekvésekre, amelyekre elsősorban a kőszínházi konzervativizmus és a dramaturgiai koncepciótlanság (vagy a dramaturgiai mesterség hiányosságai) a jellemzőek. Nem az írókat akarom emiatt elmarasztalni, hanem színházi struktúránkat és (többnyire mucsai avantgarde) rendezőcentrizmusun- kat, amely parancsolóan megköveteli a szerzőktől, hogy darabjaik szövegét minél konzervatívabb módon adják a színháznak, valamelyik színháznak, hogy ha amaz nem hajlandó előadni, egy másik, ízlésben és tudásban különböző kőszínház is sikerrel elő tudja adni. A mai magyar drámairodalomban valószínűleg Csurka István a legsikeresebb szerző, aki a bulvár-vígjáték szerkezeti és jellemképző elemeit fejlesztette ki úgy, hogy komoly emberi-társadalmi problémákról is szóljon ironikus, néhol enyhén groteszk formában, de mindig az általános érthetőség innenső határán. Nagytakarítás című tragikomédiája azonban nem éri el a már korábban Csonkától megszokott szintet, a külső társadalom itt csak nyomokban szűrődik be a „családi négyszög” 790
