Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Kunszabó Ferenc: A megújulás pillanatai
Így értjük meg a felszólalás regisztrálása után következő mellékmondatát. Mert persze hogy szerzett ellenségeket, nem is keveseket. És irigyeket, meg csalfa hívőket. S noha az ilyenek, többé nem térítik le útjáról, számontartja őket, sőt hadakozik velük minden lehető és lehetetlen alkalommal. Miért? Miért nem negligálja ellenfeleit? (Hiszen az lett volna az elegáns, s a célravezetőbb is talán.) Mert az ő fogalomrendszerében semminek nincs nagyobb értéke, mint a becsületnek — a közbeesnek és az önbecsnek, legyen szó egyénről, családról vagy nemzetről. S ha ezt akár alaptalanul is kétségbevonja valaki, az számára sáppasztó sértés. Sőt: már a gondolata is. Ezért marad számára örök kérdés, hogy vajon összeolvaszthatni-e a magyarságot más nemzetekkel, önbecse megsemmisítése nélkül?! Mert. a fajok keveredése jó dolog. Látja, hogy nincs nemzet Európában, amelyik ne többféle elemből olvadt volna össze. S nem nehéz kikalkulálni, hogy a jövőben is lesznek összeolvadások — node: megalázással?! Az önbecsülés megsemmisítésével!? Azt soha! A Kelet népében majd kifejti, hogy a magyarság legnagyobb jellembeli fogyatékossága a szalmaláng-tenmészet, s hogy nincs nemzet, amelyik öröklétre pályázhatna, ám az ossz -emberiség egyetemes közösségébe ne delírdumban vagy végső kétség- beesésben zuhanjunk bele; hanem csak úgy lehetünk méltó és egyenrangú felek, ha kifejtjük fizikai és szellemi erőinket. „A cél: új nemzettel gazdagítni az emberiséget.” írja a Hitelben. Mert a gyávát vagy a megfontolatlan lázadót csak szolgának fogadják el, de ha feladjuk szalmaláng-stílusunkat, azaz „kelet népéből az oknak népe” leszünk, akkor emelt fővel léphetünk be a civilizáció kapuján. Ez a cél, és minden egyéb— akadémia, az alkotmány korszerűsítése, utak, csatornák, gépek vasutak, kiművelt emberfők — csak eszköz ehhez. A Naoló megjelent töredékeiben is nyomonkövethetjük, hogy e teljeskörű nemzeti és emoéri programig sajat sorsán, saját helyzetének elemzésein keresztül jut el. Egyáltalán: a magyarságot és Széchenyi Istvánt szétválasztani nemcsak gyakorlati létesítményei miatt lehetetlen, hanem könyveit, cikkeit, beszédeit, naplóját olvasva is nehéz. A teljes azonosulás az, ami ennek az embernek minden szellemi, fizikai mocca- natát jellemzi: ha például őt valamilyen betegség gyötri, akkor a közügyek állását is reménytelennek találja. És fordítva: ha valami előremozdul az országban, akkor egészségesnek, frissnek és erősnek érzi magát. És ehhez a legjellemzőbb példa: akkor tébolyul meg, miikor negyvennyolc augusztus végén kétségtelenné válik, hogy a birodalommal való összeütközés többé elkerülhetetlen. Azt sokan — Wesselényi, Eötvös, Batthyány, Deák stb. —sejtik, hogy ebből mi kerülünk ki vesztesen, hanem Széchenyi István az egyetlen, aki nem csupán a keletkező szabadságharc bukását látja, hanem felméri, hogy mekkora törés következik gazdasági-kulturális emelkedésünk ívén. Felméri és megmondja, hogy ezt az újabb vissza- vettetést már nem tudjuk kiheverni, mert — és ebben voltaképpen egy véleményen volt Wesselényivel — az európai erővonalak változása előbb töri szét népi, nemzeti egységünket, mintsem gazdaságilag oly erősekké, értelmileg oly egységesekké válhatnánk, hogy képesek lennénk megvédeni magunkat. A legnagyobb magyar így látta a múlt század közepén; feleljünk neki a huszadik század utolsó negyedéből. 779
