Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Kunszabó Ferenc: A megújulás pillanatai
Ami adat az apáról, Széchényi Ferencről rendelkezésre áll, az azt mutatja, hogy gyermekkorában ő is vidám, ifjúkorában szertelen, jóval az átlagon fölül. Férfikorában mintegy lelassul (ekkor lép ki a közszolgálatból) — s pontosan a szertelenség miatt kap az átlagosnál több sebet a külvilágtól, amit az átlagosnál érzékenyebb lélek csak a fokozatos bezárkózással tud kivédeni. Így válik idős korára búskomorrá. A gyermek István még apjától is érzékenyebb, indulatosabb, makacsabb. Lelki élete olykor már-már abnormis. Hat éves korában például azt álmodja, hogy a családi fészek, Cenk porig égett, és bennevesztek szülei, testvérei. S mikor ebből az álomból felriad, és kiabálva rohan végig a kastély folyosóján, hiába kapja ölbe anyja, hiába mutogatják neki, hogy im, senki és semmi nem pusztult el — még azt is csak lassan fogja fel, hogy ő maga él! Azaz, ahogy ma Pesten mondani szokás: kút - mély átérző, átélő, képzelő sőt beképzelő tehetség, s pontosan ennél fogva a realitások elvesztése időről időre: ez jellemzi az ifjú Istvánt. S ez az, amitől, a férfikor felé közeledvén, szabadulni akar. A túlérzékeny lélek mindent fokozottan érzékel, s mindig túlságosan érdeklődik önmaga iránt. Ez a hajlam kiváló táptalaja a szubjektum önmagasztalásának, a külvilág lebecsülésének, azaz a félreismeréseknek, a túlzó következtetéseknek — mik között azonban olykor telitalálatokat is lelhetünk. Lássunk példát: 1818. július: „Vannak talán olyan szerencsés emberek, kiknek a rosszra semmi hajlamuk. Talán egy áldott géniusz vezérli őket, vagy szerencsés órában születtek. — Én nem.” “ Augusztus: Az életben a fő dolog „az értelem és a lelkierő, és ezért fogok én egyre jobban divatba jönni, mert nekem e tulajdonságokból több van, mint másoknak”. 1819. április: „Az én fiamat úgy kell majd nevelni, hogy gyermekkoruktól fogva hozzászokjanak minden szenvedélyüket hazájuk dicsőségének és boldogulásának alárendelni.” Május: „A lelki tökéletességen szinte az ellentétét értem annak, mint amilyen a legtöbb általam ismert pap és hitvitéz.” „Hogy egyedül az életelveknek élhessek, melyeknek már birtokában vagyok, csak hozzájuk kell magamat szoktatnom, mindenekelőtt magammal és jövendő életemmel kell egyezségre jutnom, s azt a bizonyos megállapodottságot elérnem, melyet eddig hasztalan kerestem, s amelyik nélkül az ember semmiféle szándékhoz hű nem maradhat.” Ne gondoljuk azonban, hogy a megújulás „wimpassingi pillanata” olyan erős volt, melyik után már nem jöttek bohókák, sőt vaskos ön-félreismerések. Csak egyetlen példát: 1823. december 31: „Tegnap Hatzfeld bálján nagyon természetesen viselkedtem. (Liechtenstein) Henriette-tel táncoltam. Az egész farsangra magamhoz akarom kötni... Meglehetősen állhatatos voltam és kerültem a feltűnést.” 1824. január 3: Eszterházi „Vince a következőt meséli nekem: Sógornőm azt mondja, hogy te Hatzfeldnél a bálban Henriette-tel úgy hivalkodtál, hogy mindenki észrevette és erről beszélt. Arcátlan voltál. Ű és Mimi mindent elkövetett, hogy eltávo- lítson téged, de te nem tágítottál!” Néhány évvel ezelőtt az ilyen információt még egy fölényes vállrándítással intézte el. Most négy rövid mondat következik: „Beteg vagyok. Mindenben hanyatlók. Pusztulok testileg, lelkileg. Létezésem terhemre van.” — Vagyis a három naplóbejegyzés iskolapéldáját adja a szertelen lélek működésének. Pedig már 1824-et írunk, s ő legalább öt éve pontosan tudja, mit kellene tenni; csak éppen hozzá kell magát szoktatnia. Ám miért ilyen hosszú a folyamat?! Ez idegesíti. Jelesül az, hogy még mindig nem tudja követni az elveit, pedig már egyre nehezebben viseli a külvilág ütéseit. Ezért a kétségbeesés, a tanulság eltúlzása. S egyre inkább önmagát okolja, és csak önmagát. Egyre ritkábban keresi a külvilágban a hibát, mert rájött, hogy azt nem 771
