Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Bécsy Tamás: Kocsis István drámáinak természetéről

hatunk, hogy az életjelenségek specialitása műalkotás-egyéniséggé a műfaji törvényszerűségeken keresztül tárgyiasul.

Ugyanakkor minden művészi produktum létrejöttéhez az író egyéniségének a hozzájárulása szükséges. Ez először az életjelenségek azon tartalmi aspektusában manifesztálódik, amelyet az író megragad. Ez természetesen különbözik a műnemi és műfaji törvényszerűségeket konstituáló aspektusoktól, amelyek a viszonyrendszerre és valamely fajtájára általánosan vonatkoznak. A tartalmi konkréció az író látásmódjától, egyéniségétől függ, s az általános viszonyrendszerfajták konkrét tartalmában jelenik meg. S ezzel elérkeztünk a drámák, így Kocsis István drámáinak egyediségéhez. Láttuk, az ő drámáinak természete először a minden drámával, majd a minden középpontos drámával közös törvényszerűségekben realizálódott, s most, amikor a középpont körül felépült viszonyokban megragadott téma tartalmi aspektusához érkeztünk, megjelenik drámáinak speciális természete.

Ranke és Martinovics nem úgy mutatja önmagát környezetének, mint amilyen a valóságban. Az öreg nem önmagát, hanem a Nőt mutatja be, vagy állítja be másmilyennek, mint amilyen a valóságban, s ezt a „másmilyen Nőt”, az „istennőt” ruházza föl törvényszerűségekkel, illetve ezeket hajtatja végre a Matrózokkal.

Az írói látásmód mind a három esetben egy egyéniségbeli és/vagy helyzetbeli diszkrepanciát állít elénk: a valóságos milyenség és a mások számára bemutatott, ettől különböző milyenség. Tudjuk, a diszkrepancia a modern élet egyik alapvelejárója, az életet nyomorító jelenségek egyik legfőbbike, ami a valóságban rendszerint úgy létezik, hogy az illető saját diszkrepanciáját nem veszi észre. Ezek azonban itt a teljes tudatosság szintjén élnek. Ranke „valódi” fasisztának mutatja magát Tügel előtt, és valódi énjét tárja föl Komárk tanárnak. Martinovics valóságnak igyekszik beállítani nem létező dolgokat: először azt állítja, hogy az összeesküvést Lápot császárral egyetértésben ketten dolgozták ki, levezetendő a forradalmi indulatokat; azután azt, hogy feltalálta a „sugárfegyvert”, noha tudja, egyik sem igaz. Az öreg fél attól, hogy a Matrózok teljesen használhatatlanok lesznek mint matrózok — vagyis: nem fogják teljesíteni szociológiai státuszukból fakadó tetteiket, nem viszik el a kikötőig a hajót — ha a privát-partikuláris cselekvések eluralkodnak bennük. A Nőben tehát nem szabad nőt látniok, ezért tudatosan hiteti el velük, hogy a Nő „istennő”, akivel szemben a viselkedésnek meghatározott módjai lehetségesek.

Nem véletlen, hogy a három dráma közül kettőnek a címében is ott van a játék szó. Mind a háromban olyan életjelenség rögzítődik, amelyet a játék szóval is minősíthetünk. Ranke és Martinovics olyan valakit játszik, aki nem ő maga, a harmadik főalak olyan tényt „játszik” igaznak, amely nem az. A primér társadalmi élet folyamataiban nem tartjuk normálisnak, szokásosnak vagy elfogadhatónak, ha valaki olyasvalakit játszik — még ha részletkérdésben is — aki nem ő maga. Ez csak színjátékban megengedett és normális, sőt ott ez az alapkövetelmény ahhoz, hogy a dolog, a színjáték mint színjáték létrejöhessen. A másvalakit vagy nem önmagát játszó emberhez való elítélő magatartásunk, véleményünk nyilván abból fakad, hogy mindenki legyen olyan, amilyen; pontosabban: mindenki önmaga valódiságát nyilvánítsa ki — és mondjuk: ne a jobbat —, mert különben teljesen bizonytalanná válik az élet. A személyiség valódi minőségének a megvalósítása-kitiontakoztatása minden ember alaptörekvése. A személyiség kibontásának legalapvetőbb útja-módja az egyéniségből fakadó tettek végrehajtása. A mai tettek azonban, ahogyan láttuk, nem egyéniségből fakadnak. így a személyiség-egyéniség vajon nem épp azokban a megnyilvánulásokban bontakozhat-e ki, amelyek mint a „nem ő” megnyilvánulásai jelennek meg? „Ö”-nek ugyanis a szociológiai státusz törvényeinek a megtartását tekintjük; az embereket ezeknek a megtartása vagy megszegése stb. által ítéljük, minősítjük pozitívnak vagy negatívnak. így az „ő maga” egyenlő lesz a szociológiai státusszal akkor, amikor valójában az „ő maga” nem ezzel egyenlő. Ranke ebben az esetben akkor lenne ő maga, ha erőszakosan, a bányászok legyilkolásával tömé le a sztrájkot. Ugyanígy Martinovics. Szociológiai státusza ezidő szerint halálraítélt forradalmár, amiből pontosan azok a tettek fakadnak, amiket rabtársai produkálnak: 1. „aki vesztes forradalom vezetője,

763