Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Bécsy Tamás: Kocsis István drámáinak természetéről

drámán belül konstruálnak kisebb csoportokat. A műfajiak is lét törvények, vagyis a különböző jellegű drámák természetét konstruálják; s azáltal jönnek létre, hogy a most kialakult viszonyrendszer milyen módon szerveződik.

Lehet, hogy a viszonyok egy konfliktus köré szerveződnek. Ehhez az szükséges, másképpen: akkor következik be konfliktus, ha két embernek (csoportnak) társadalmi tartalmakkal telített, egymással ellentétes akarata és ellentétes célja van. Ezek azonban nem elegendők, noha föltétlenül szükségesek. Éppily elengedhetetlen azonban, hogy mindkét félnek eszközei is legyenek, amelyekkel a célt elérhetik. Sőt, a konfliktusos dráma természetéhez alapvetően hozzátartozik, hogy a kitűzött célok elérhetők legyenek, esetleg a főhős sorsától függetlenül is. Ám ha a társadalmi feltételek olyanok, hogy nem személyiség áll szemben személyiséggel, s ha — ennek következtében — a társadalmi mozgásirányt már nem az egyén hordozza, hanem szervezetek és organizációik, akkor a személyiségek, az egyéniségek küzdelme és győzelme nem is lehetséges. Kreón, Claudius és Gertrudisz királynő nem kicsiny része, nem „csavarja” egy olyan organizmusnak, amely mint organizmus számít csak lényeges társadalmi mozgásiránynak; ezt ők éppúgy egyéniségükben és személyiségükben képviselik, mint Antigoné, Hamlet vagy Bánk azt, amelyik bennük testesül meg. Mindegyikük cselekvése saját egyéniségéből fakad, s nem pl. szociológiai státuszukból. Ranke körül viszont a fasizmus egész organizációja áll, s így Tügel százados nem lehet ellenfél a szó drámai értelmében. Ha Tügelt le’ is győzi — ha sikerül becsapnia, letartóztattatnia vagy akár lelőnie — a Rarakéban megtestesült mozgásirány még nem győzött, nem is győzhet. Neki egy egész organizációt kellene legyőznie, ebben pedig Ranke éppúgy nem hihet, mint a befogadó. A fasizmust mint társadalmi mozgásirányt és szervezetet csak egy másik, szervezetté, organizációvá egyesült társadalmi mozgásirány győzheti le, s nem egy személyiség. Ferenc császár körül is birodalmának szervezete áll, ő nem is cselekedhet saját meggyőződése, saját egyénisége szerint. Martinovicsnak nem azért nem kegyelmez meg, mert ez ellentmondana a történelmi tényeknek. S mivel Martinovics voltaképp csak a saját életben maradásáért harcol, ha ez a harc lenne a dráma témája, igazi harc nem is bontakozhatna ki. Drámai értelemben privát, partikuláris lenne Martinovics célja, hiszen puszta életben maradása csak neki fontos, nem jelentheti pl. a forradalom továbbvitelét stb., vagyis az „életben maradni” akarat és cél ebben az esetben nem testesít meg társadalmi akaratot és célt. Ha az öreg és a Matrózok között abban a tekintetben van is ellentét, hogy a Matrózok mint közönséges, földi nővel szeretnének elbánni a Nővel, az Öreg pedig épp ezt nem akarja, abban a tekintetben, hogy az öreg „istennőt” akar csinálni a Nőből, már semmi ellentét nincsen, a Matrózok nem állnak ellent ennek a törekvésnek.

így mindhárom téma drámává szervezhető, mivel viszonyrendszerben él, de nem szervezhető konfliktusos drámává, mert nem ilyen viszonyrendszerben él.

Az életanyag drámává szervezésének mikéntje és hogyanja nyilvánvalóan összefüggésben van az ember és saját cselekvése közötti viszonyának kérdésével.

Amióta az ipari termelés kifejlesztette a társadalmi munkamegosztást, és a társadalom teljességgel organizálódott, egyre inkább csak arra van szükség, hogy az ember azokat a tetteket tegye meg, amelyek társadalmi helyének, szociológiai státuszának törvényszerűségeiből és lehetőségeiből fakadnak. Így amit ma egy ember tesz, tényszerűségében nem személyiségéből és egyéniségéből fakadó tett, hanem más, hasonló szociológiai státuszban lévőével azonos, státuszból fakadó tett. Így a tett tényszerűségében kétségkívül elvész az ember személyisége, hiszen számtalan ember teszi ugyanazt. Pl. minden tanár és minden esztergályos mint tanár és mint esztergályos ugyanazt teszi, de ráadásul még minden tanár és minden esztergályos ugyanazt teszi mint vevő vagy utas stb. A régebbi időkben a tettek egyéniségből fakadtak, példák a nagy drámai hősök tettei. Antigoné nem a „királylány” szociológiai státuszából fakadó tetteket hajtott végre, miként Hamlet sem a .királyfiéból” fakadókat. Ha az organizáció már kialakult, akikor az egyéniség csak a sóik más emberrel tényszerűségében közös tettek minőségében és módjában válhat nyilvánvalóvá, vagy egyáltalán: valósulhat meg. A konfliktusos szituációhoz az egyéniségből fakadó,

761