Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Holdosi József: Eltemetlek hegedű, fekete hajú éjszakában (regényrészlet)
— Imádkozni ti is, dzserünk! Rickó azonnal mellétérdelt, én a számra mutattam, s elindultam a szoba felé. — Nem! — állított meg, s lehúzott maga mellé. — Szűzmária haragszik, ha nem imádkoz, te magában mondani! „Azt, azt magamban mondani, azt tudom, önmagamért, hogy meg ne őrüljek köztetek, megváltásért könyörögni, de kihez, ki van az üres égben.” Mormogják az Üdvözlégy Máriát, kizökkentenek a gondolataimból. Befon, hörög bennem a szavak kőmorzsaléka, nekifeszül a torkomnak, vinnyogva tér vissza a mellembe, szétszakítja a húst, súlytalanná válik a kezem, lábam, csak a fülem hozza a „malaszttal teljest”, az „áldott legyent” a „dicsértessék a te nevedet.” Boldog mosolyra húzódik a szűzmáriák arca, legyőztek, már berregek velük, tele könnyel a szemem: „Úristen, ha vagy, láss meg, hisz gyerek vagyok még, tizennyolc éves gyerek, akit boldogtalanságba dobott a sorsom!” Befejezték az imát, engemet néztek. — Na nézd a némát — szólt Rickó. — Imádkozik. Liza a kezét a fejemre tette, megsimogatott: — Szegény (bolond, mémás! Szám elé kaptam a kezét, csókolgattam, ölelgettem hörögve. Éreztem testének a szagát, szerettem volna mellére fektetni a fejem. „Adjátok vissza a reményt, csak egy kicsit szeress szőke asszony, mint gyereket kell, s örömmel szolgállak, csak egy jó szót...” — Mit csinálsz te — kapott el hajamnál fogva Rickó, s felrántott. — Jó, hogy nem akarod az én feleségemet te ágyba vinni. — Mit akart te? — sikította el magát Liza. — Te bolond, te! Arconcsapott. Szembenézek vele, hidegkék a szeme, pufókás, kövéres az arca, és rideg. — Borít ki a víz! Tégy rend konyhában, szobában. Ezentúl este te mos le a Szűzmáriákat, akkor megbocsát, slussz! Megálltam a konyha ajtaja előtt a lavórral, oszthatatlan egészként települt a világra az éjszaka. Minden rendben, benne a csillagok, Tejút, a Göncöl, a Sarkcsillag, és én ott álltam vele szemben egy lavórral a kezemben, amelyben húggyal keveredett víz volt. Zavart a nyugalma, a tökéletessége, szembeborítottam a hugyosvízzel, fröcskölt szét a víz, szétmarva húggyal az éjszakát, sárgásszínűvé vált, fuldokolt, nyögött, kapkodott felém, és én győztesen felnevettem a némák sajátos nevetésével, amelyben győztes szavak vannak a lét fölött aratott diadal mámorából. Azok már a szobában voltak, gyorsan rendet tettem a konyhában, a lavórt a vizespad alá dugtam, az asztalon a Szűzmária szobrokhoz nem mertem nyúlni. Gyorsan elfújtam a lámpát, megkerestem a szalmazsákot a sarokban, egy nagy- kabát volt rádoibva takarónak, mindegy, aludni akartam. A szobából pusmogást halottam, női nevetést, nyögésit. Fejemre húztam a nagykabátot, nem akartam hallani őket, de a nagykalbát bélése a bőrömhöz tapadt, az ujjai átfontak. Éreztem a testemet, amely^egyre súlyosbodott a csípőm felé. Mariska mellei a számhoz érnek, forró a teste, fölém hemperedik, és csókol, és egyre szorosabban ölel, kazlak égnek el, füstöl a testünk, készülj, készülj, nyögi, megrándul a teste, s hatalmas szárnyakkal hull vissza rám, szeress, szeress! Ledobtam magamról a kabátot. Merő izzadtság lett a testem. A szalmazsák szélére ültem. 754
