Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék

lód, hogy a növényeknek fájhat, amit teszel?) Miért eresztett gyökeret bennem az a kérdés? Már akkor ketten voltunk énbennem: tehát a döntések alternatívája még az egyezkedés lehetőségét is tartalmazhatta — de ezt nem állítom határozottan ... Nem egészen értettem, miként lehetséges, hogy valaki oly fiatalon ismerje a növények latin neveit, mint Szász Miki, de tény, hogy mindannak, amit mondott vagy cselekedett hitele volt bennem. És már akkor nem volt hitele bennem önmagámnak, mert csak csalafinta baráti segítség tette lehetővé gimnáziumi felvételimet is, s e csalás mérgező hatása nemhogy csökkent volna az idő múlásával, de inkább nőttön nőtt, aminthogy a soha meg nem tanult egyszeregy bosszúját a mai napig sinylem ... Azt, amit csakis én végezhetek el, senki más nem teheti helyettem és nevemben. És mégis, micsoda ravaszkodások, ármányos vargabetűk mentén kellett kanyarognom, hogy ne kelljen azonnal megkínlódni azért, amiért később sokkal keservesebben meg kell majd kínlódni, miként az elmulasztottakért mindig meg kell fizetni a késedelmi kamatot. Nem akarnám olcsó élcelődéssel élét venni (a szívem felé fordított tőrnek) — de sznobizmusom felidézi Szerb Antalnak egyik mondását a sógori időkből, amely- lyel ebéd közben sózta meg étkezésünk egyhangúságát: „Tudod, ilyen széles és mély műveletlenséggel is ritkán találkozik az ember, mint a tiéd, Bandikám.” Hírdethetem-e némi büszkeséggel, hogy nincsen semmi, amit a magaménak mondhatok? Valóban semmi, egyetlen vonal sem az enyém, mindent más kínlódott meg helyettem, és én e parazitizmusból iskolát is csináltam ... Kezdetben — bármily hihetetlenül naívul is hangzik — nem is értettem meg igazán a szellemi magántulajdon fogalmát... A gimnáziumból való eltanácsoltatásom előtti időben legjobb barátom Gyémánt címmel irodalmi lapot szerkesztett (írógéppel sokszorosítva) és megkért, hogy írjak én is valamit. Kezembe került az akkori Városligeti Nagycirkuszban fellépő Jancsi bohóc „bumsztadra—bumsztadra” refrénű, aktualitásokat kigúnyoló, hosszú poémája, amit egyszerűen lemásoltam, és elküldtem, mint sajátomat, és semmiféle belső zavart sem éreztem, mindaddig, amíg a „szerkesztőség” levelét meg nem kaptam. Szűkszavúan közölték, hogy plágium miatt megrónak, s a továbbiakban „írásaimra” nem tartanak igényt. Lehettem vagy 11 esztendős. 1925 ősze volt, s én már tudtam, hogy nemsokára a fasori Zsidó Fiúárvaház növendéke leszek, és azt is tudtam, hogy ez olyan deklasszáltsággal jár, amit feldolgozni soha nem leszek képes. Azaz mégis; azzal a fegyenc öntudattal, amellyel a polgári, a civil „viccsek” fölé emeltük magunkat, holott jóformán mind a százötvenen szenvedtünk a fekete posztó egyenruha s a fekete posztó, két rézpitykés katonasapka miatt, a menetoszlopos egyszerre lépés miatt és a vezényszavas kísérő szövegektől. Külön kell hangsúlyoznom ezen „öntudat” kollektív tartalmát, annak ellenére — vagy talán éppen azért — mivel valamennyien külön-külön végeztük el önmagunkban a zsidó fiúárvaházi öntudat kiművelését, a megsértett, meggyalázott érzékenységünk elviselése érdekében. A lélek fineszes manipulációja volt ez azzal a valósággal szemben, amit a „kintiek” (mondhatnám: civilek vagy polgárok) képviseltek szemünkben. Bármilyenek is voltak előéletünk élményei: dédelgetők vagy kínzók, még arra sem voltak elegendőek, hogy megidézzük őket a sivár, húgyszagú hálótermek mélyén ... Így volt ez valóban? Vajon az én előéletem — születésemtől tizenegy, de legalább nyolc—kilenc éves koromig — nem kapott felejthetetlen fényeket, amelyek szép színes ornamentikáját gyermekkoromnak felfelvillanthatták volna. Dehogyis nem!... Azok a fények felejthetetlen színekké váltak, de vigaszt nem nyújthattak, és ha igen, akkor is csak a hiúság sztaniol- papírjába csomagolva. Mire is kellett emlékeznem, hogy elfelejtsem anyám két743