Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Őstörténetünk I.
Mindezzel voltaképpen odajutunk, hogy őstörténet-kutatásunk most már nem csupán a nyelv alakulása mentén megy a messze múltakba, nem is a sokfajta elemből ötvöződött magyarságot kutatja (hiszen minden nép sok másból ötvöződött!), hanem inkább azt, amit Bartók a népzenével kapcsolatosan „természeti produktumnak” nevezett. Mi a magunk területén úgy tartjuk, hogy társadalmi-történeti erők összhatásaként születik meg minden nép, így a magyarság is. Ha így fogalmazzuk meg feladatunkat, akkor messze túl vagyunk olyan „részletkérdéseken”, hogy finnugor, netán török vagy másfajta eredetű-e a magyar nép. A nyelvet csak mint a kutatott összetartó erők egyik jelenségét figyeljük majd. Veszélyes feladat, bizonytalanságokba, „imponderabiliákba” vezet. Milyen egyszerű emellet egy szófejtés, leletmeghatározás vagy éppenséggel koponyamérés. Mennyire biztosnak látszanak e részletmunkák, milyen megfellebbezhetetlenséggel ítélhet ezek munkása afelett, aki túlmerészkedik a részletek határain. Csakhogy félő, a részlet- munkák közben éppen őstörténetünk volósága vész el, „a fától nem látjuk az erdőt”. Elődeink felé tájékozódva eddig egyetlen forrásról nem beszéltünk: krónikáinkról. Ügy látom, hogy az előbb felvázolt eurázsiai szemléletben eltűnik majd az az ellentét, ami történelemtudományunk és krónikásaink közt a múlt század óta szinte szakadatlanul élesedik. Egész tudósvilágunk a krónikás őstörténeti hagyomány ellen szólt, mesének minősítette ez írásokat, mert nem a finnugor őstörténet felé vezettek. Abban a szemléletben, amelyet embertanunk, régészetünk, néphitünk és népzenénk hív életre, az ilyen egyoldalúság szinte önmagától kiküszöbölődik, s az ember inkább azt kérdezi, hogy mi az ami nemzeti hagyomány krónikáinkban, s mi az, ami tudós kitalálás vagy éppenséggel meseszövés. Nyilván mindkettő bennevan krónikáinkban, de elvetni őket egyoldalúan, mert ellentmondanak egy másik egyoldalú szemléletnek, hiba lenne. Íme, kirajzolódott előttünk magyarrá válásunk — úgynevezett ethnogenesisünk — kutatásának új lehetősége. Az eddigi sok bizonyosság és szilárd tudás helyébe „termékeny bizonytalanság” lépett. Lesznek-e, akik ebben az irányban munkálkodnak majd? Magam — munkáim gyarapodtán s időm fogytán — már aligha tudok bekapcsolódni ezekbe a munkálatokba, de hiszem: ha helyes irányú volt a kezdeményezés, akkor előbb-utóbb felnő egy kutatónemzedék, amely vállalja a biztosnak, szilárdnak és kényelmesnek látszó munka helyett a csak sejthető történetiség kutatását. Ha meg tévedtem volna, az idő túllép ezen a feltevésen, s velem együtt elfelejtik.” (Élet és Tudomány, 1975. IX. 5.). H. Történeti forrásaink és őstörténelmünk Űstörténelmünk évezredeire kevés felvilágosítást várhatunk az írott történelmi forrásokból, hiszen alig előzik meg Árpád népének honfoglalását. Mégha Herodotos műveit vesszük, azok sem vezetnek tovább az időszámításunk előtti első évezred felénél, ez pedig csekély idő az őstörténethez viszonyítva. Ennek ellenére rövid szemlét tartunk, s ezt krónikáinkkal kezdjük. Köztudomású, hogy krónikáink máshonnan származtatják népünket, mint nyelv- tudományunk s nyomában a többi tudományágak. Krónikáink nem a finnugorok felé vezetnek, hanem a pusztára a hun és szkíta népek közé, és a magyar előidőket a bibliai korokig vezetik vissza. Természetesen szerepe van ebben annak a középkori történeti felfogásnak, hogy a népek történelmét a Teremtés kiteljesedésének folyamatába illesszék, és előzményeit a Bibliából magyarázzák. Ez kétségtelen, s emiatt a múlt században erőre kapott és mindent bírálattal néző történelemtudományunk krónikáinkat jórészt hasznavehetetlen meséknek tartotta. A magam részéről hitelt adok krónikáinknak csupán azzal a kiigazítással, hogy azok nem finnugor nyelvű népünk őstörténetét idézik meg, hanem a török ágét, steppei múltunkból fakadnak, s ezen keresztül aligha tagadható a szkíták emlékezete sem, a hunoké pedig szinte a történeti valóság szintjére emelkedik, hiszen a nyugati steppének minden népe beletartozott a hun birodalomba, s akár hódolt, akár hódítottként került kötelékébe, élére 683
