Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)

te—fehér szemei megborzasztották a férfit. Megismételve a mondatot, kiabált: — Maga mocskos gazember, hogy merészel másról beszélni? Azonnal térjen vissza eredeti beszélgetésünkre. Tudni akarom, én voltam-e, ki ápolta napokkal ezelőtt?

— Boldog vagyok, hogy jobb belátásra bírtam — mondta a férfi. A járdaszegélynél heverő táskájából kis papírcsomagocskát keresett elő. Amikor kibontotta, így szólt: — Felismeri?

— Mi ez? — az asszony ijedten hátralépett.

— Kézimunka — felelte a férfi. — Magától kaptam. A csipkedarabot is, a zsebkendőt is.

Az asszony remegő kézzel nyúlt a csomagért.

— Jaj nekem — mondta riadtan. — Ez a csipke... ez a lámpaernyő ... — forgatta, nézegette — ... nagyon szép darab. A zsebkendő is gyönyörű. Kinek a monogramja van belevarrva?

— Nézze meg jobban — a férfi megsimogatta az asszony arcát. — Kérem, próbáljon visszaemlékezni. Ha jól tudom, a hímzések a maga nevének kezdőbetűit jelölik. Miután ott, a kórházi ágy szélén ülve elkészült velük, nekem adta.

— L. M. — olvasta halkan az asszony. — Valóban. Pontosan így, ezekkel a betűkkel jelölöm a nevemet: Láng Mária. — Hirtelen elszomorodva lehajtotta a fejét. — Fájdalom, nézzen ide: ezek az ujjak születésemtől fogva bénák. Mit gondol, ha ezeket az ajándékokat én készítettem, mivel voltam képes erre? Ezekkel az ujjakkal, elképzelhető, hogy ezekkel a mozdulatlan, csonttá merevült ujjakkal én valaha is horgoltam, illetve hímeztem volna? Ö, nem. Nem hiszek magának. Bocsásson meg, hogy újra ellentmondók, de ezeket a csecsebecséket másvalakitől kapta.

A férfi megfogta az asszony kezét.

— Zárja össze a markát — mondta neki. — Most nyissa ki. Csinálja ezután folyamatosan: zárja, nyissa.

Az asszony tette, amit a férfi parancsolt. Zárta és nyitotta a markát. Arcára a férfivel való találkozás óta először, igazi mosoly települt.

— Nem hiszem — suttogta a fejét rázva. — Istenem, tudom mozgatni... ez nem lehet igaz . .. nem igaz . ..

A Díszőrség téren csúnyasági versenyt rendeztek. Esett az eső. Mikorra a férfi és az asszony odaért, a záportól olyannyira eláztak, hogy lucsogotrt rajtuk a ruha. A dobogó előtt fehér támlás székekben idős férfiak, idevezényelt agg irodalmárok, a zsűritagok ültek. Hátuk mögött, egyik lábukról a másikra állva, esernyőt tartó fiatal, pionír ruhás gyermek-hölgyek posztoltak. Szemben a dobogóval, a tér közepe táján, a kövezeten félkör alakban pedig a közönség gubbasztott. A színes papírszerpentinek, -girlandok és -lampionok erdeje nem fogta föl a rájuk zuhogó esőt: arcukról és hajukról nekik is csurgóit a víz. Közöttük sárga gumikabátot viselő televíziós emberek kábeleket és mikrofonokat helyeztek el. Négy emelvény tetején felvevőgépek, tv- kamerák pásztázták a verseny színhelyét. Kora délután volt.

Az asszony és a férfi egy újságos bódé eresze alól szemlélték az eseményeket. Mellettük egy sárga kabátos vitatkozott a fő sárga kabátossal:

— A ládáink — hallotta a férfi és az asszony —, amelyekben a hangfelvételek voltak, tüzet kaptak a tegnap esti petárdáktól.

— Erre te azt állítod, hogy készen vagytok?

— Játsszunk be zenét.

— Megbolondultál? — a fő sárga kabátos levegőbe emelte az öklét. — Röhögés kell! Igazi röhögés! Meg kell pukkadni mindenkinek! Kitekerem a nyakatokat, ha egy percen belül nem találtok ki valamit.

Csuklyáját fejére húzta, aztán eltűnt a közvetítő kocsiba. Az újságos bódénál az asszony és a férfi hangosan felnevetett.

— Maguk mit röhögnek? — robbant rájuk az asszisztens.

— Jó kedvünk van — válaszolták egyszerre.

663