Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)
OSZTOJKÁN BÉLA Felszállnak egyszer a madarak Hápé-nek barátsággal Harmadik napja tartott a karnevál. A Díszőrség tér és a Városház utca torkolatánál, a kilövőpulton, ahonnan tegnap este petárdák röpültek a magasba, egy harmic év körüli asszony ült. Törökülésből nézte az előtte elhaladó szürke ábrázatú ünneplőket. Ö maga legalábbis szürkének és szomorúnak látott mindenkit. A tömegből kivált egy vászoninges férfi. Odalépett hozzá, üdvözölte, mint jó ismerősét. Az asszony eleinte eszelős pillantásokkal felelt, aztán váratlanul elszomorodva tompa hangon szólt: — Nem ismerem magát! — Feketék voltak a szemei; ferdeállású mandulaszemek. Az alsó szempillák fölött kiterjedt fehér mező világított, a fölső alatt pedig csak nagy fekete íriszei sötétlettek. — Semmire sem emlékszem — folytatta egy pavilon felé bámulva. Eelsóhajtott. — Fáradt vagyok. Nagyon belegyengültem az utóbbi napokba. Tud arról, hogy ma is megöltek egy embert? És a tegnapi kettőről hallott valamit? Nézze, én megmondom magának őszintén: semmit sem remélek. \zt sem, hogy holnapig életben maradok. — Hirtelen odahajolt a férfi füléhez: — Miért nem akar innen elpucolni? Nem fél? Nem sok bátorságot olvasok ki a szeméből. Persze, ha nem akar elmenni — fölnevetett —, felőlem maradhat. Senki sem fogja elsiratni. A férfi a kezébe fogta az asszony arcát: — Miből gondolja, hogy megölnek? — Mindenkit megölnek — nevetett az asszony. — Golyóval? — Azt nem tudom. Azzal. Hallani a lövéseket. Olyan a hangjuk, mint a petárdáknak. — Indulni készült: — Tényleg találkoztunk valahol? — Igen — felelte a férfi. — Egy kórházban. Ápolt engem. Az asszony elgondolkodott. — Nem, nem — mondta aztán —, mi nem találkoztunk. — Elfordult, révedezve mosolygott. Keze fejével ezután letörölte a szeméből kibuggyanó könnyeket. — Anyám kurva volt — folytatta váratlan indulattal. — Elhiszi? Nagymama is. Amikor kiöregedett, Margit nevű lányát, szegény anyukámat fektette a férfiak mellé. A pénzt összegöbölte; házat akart a Tisza partján. Vasúti jegyre sem költött soha. „Csúnya vagy” — mondta neki negyvenkilencben a kalauz, amikor Kazincbarcikáról a főváros felé utaztak, és Margitra, szegény anyukámra sandított. Nagymama erre betuszkolta őket egy üres fülkébe, és addig strázsált az ajtó előtt, amíg anyukám el nem rendezte kettőjük útiköltségét. Amióta ezt tudom, úgy nézek a vasutasokra, mintha apám volna valamennyi. — Idegesen fölnevetett, szeme sarkából kitörölte a sírás nyomait. — Mondja, mit csináltunk abban a kórházban? — Sebesülten feküdtem, maga pedig horgolt. Ez minden. Az asszony megragadta a férfi karját: — Mit mond? Horgoltam? — Igen. — Akkor összetéveszt valakivel. Sohasem Horgoltam. Nézze: hibásak az ujjaim. Kedves, hogy udvarol. Miért akar lépre csalni? — Nem akarom lépre csalni — tiltakozott a férfi. — Előzőleg átkötözte a sebemet, ezt követően valami barna, édes folyadékkal megitatott. Aztán odaült az ágyam szélére, és horgolni kezdett. Hogy hibásak voltak-e az ujjai, nem emlékszem. Csak arra, hogy szép, egyenletes mozdulatokkal, könnyedén hurkolta a szemeket sűrűn 661
