Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Székely Ákos: Amikor lélegzethez jutunk, Bontás (szövegek)
SZÉKELY ÁKOS Amikor lélegzethez jutunk A sikerhez mi is hozzájárultunk a magunk egyszerű módján; nem volt nehéz a dolgunk: csak oda kellett tartani a fejünk. A rosszkor érkezés hátrányából valamit lefaragtunk azzal, hogy biztosra mentünk — előbb vagy utóbb mindenképpen helyet szorítanak nekünk. Észre sem vesszük, máris tele a szánk; az első ösztönös mozdulattal megragadunk mindent, ami a kezünk ügyébe kerül. (Ez mellettünk szól, de ellenünkre van: túlságosan benne vagyunk; kell bizonyos távolság ahhoz, hogy közelebb legyünk.) Amikor lélegzethez jutunk, egy fehér kép hátteréből kivágjuk magunk. Vigyáznunk kell: most jöttünk ki (arcunkon foghíjas mosoly), még mi is fehérek vagyunk. Forgolódunk, hogy egyenletesebben süssön bennünket a nap. Bontás A beköltözéssel egyidőben (bár a mondatok előszobájánál beljebb ritkán jutottunk) kénytelenek voltunk búcsút venni a többiektől: amelyek kimondhatatlanul is a kereszteződési pontok többletjelentését hordozták, vagy csak egyszerűen a kapualjak melegét őrizgették kabátjuk alatt. Egy- egy választással mindig eltávolítottuk magunkat a közelükből, s amint megtelepedtünk valahol, szaporodni kezdtek a hűlt helyek körülöttünk. Aztán már a szavak vakolata hullott (ettől valahogy mi is állandóan a levegőben lógunk) s az ékezetek, akár egy ülőgarnitúra gombjai, közvetlenül az első használat után. Még néhány hang és mozdulat, amivel védekezünk (kulcszörgés, apró zajok az asztalon, a fürdőköpeny módszeres felakasztása), de csak egyre védtelenebbé válunk. Visszafordítani? Meggyorsítani? Nyilvánvaló, hogy nem lett volna szabad elkezdeni sem. Egy hirtelen elhatározással falhoz támasztunk ajtót, ablakot. Csomagolunk. Elviszünk mindent: mindent itthagyunk. Most elindulhatunk egyszerre több irányba is. 55
