Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - SZEMLE - Csürös Miklós: "Kivülről, mégis benne!' - Bertók László: Emlékek választása

„Kívülről, mégis benne!”

BERTÓK LÁSZLÓ: EMLÉKEK VÁLASZTÁSA

Az erkölcsi komolyság, a döntések és választások mérlegelő fegyelme, az aggályosságig érzékeny felelősségtudat nem közvetlenül esztétikai fogalmak, Bertók László lírája először mégis ezekkel a morális értékekkel keríti hatalmába olvasóját. A halálra elkészült lélek éleslátásával elemzi valamennyi szituációját, munkáját úgy akarja végezni, „mint halálraítéltek, / akik még (vagy már) várják a kegyelmet, / és jogukat (hitüket?) bizonyítják” (Levél T-nek). Biblikus metaforával keresztrefeszíttetéshez, köznapibb szóhasználattal az utolsó vonatot váró ember szorongásához hasonlítja ezt a konok és száműzhetetlen sorstudatot. Klasszikus elődeit, Csokonait, Berzsenyit, Petőfit „az örökös most vagy soha” kényszerhelyzetében, meghatározó alternatívák küszöbén vizionálja; a vállalt kortárs mesterekben, Csorba Győzőben, Csanádi Imrében. Nagy Lászlóban a veszteségekkel, mulasztásokkal, fátumokkal szembenéző etikus igényesség ragadja meg. Gúny, fölény, csúfondárosság is következik ebből a magatartásból, hiszen „Sors vagy butaság egyremegy” (Röpül egy király), a divat, „a romantika csipkés bugyija” gyakran és könnyűszerrel vonja el a figyelmet a valódi sorskérdésekről. De végső fokon Bertókot nem annyira a viszolygás, inkább a tapasztalat érlelte, féltő tudás űzi messzire a léhaság, a cinizmus, a-gyanútlan szűklátókörűség és utólagos bölcsesség csak látszólag mentegethető változataitól: „Akinek azt mondják: szabad vagy, / s hiszi vagy nem, végül elindul, I s túl a hit apró lépésein / megzizzen, mert tarkója lőlap, / az már örökké vonul bennem j minden másnapi újság ellen” (Örökké vonul).

Ez a magasfeszültségű, drámai, létkérdéseket bolygató költészet társadalmi és nemzeti gondokat is kifejez, tükrözi a hagyományos paraszti életforma és világkép átalakulásának legalábbis keleteurópai érvényű folyamatát. Részvéttel, de önáltatás nélkül s a változás irányának ismeretében búcsúztatja Bertók az ősök, a szülők, sőt saját gyermekkora távolodó világát, a „maradék tyúkot csöpp vetést” igéző imákat (Talpig fehérben), a „mindig a más csapdáiban” vergődő becsület maradékát (Mit tudnak ők?), a szaporodó öregasszonyok és kipusztult állatok „hanyatt-faluját”. A hanyatlás tényeit rögzítő dokumentarizmuson és a veszteség fájdalmának kifejezésén túl a parasztság által fölhalmozott szellemi és erkölcsi értékek sorsa izgatja a jelenben és a jövőben, értékeké, melyek ha elpusztulnak, a világ és az emberi lélek lesz szegényebb. A munkát megszakadásig végző elszántság („Ennyire tisztességesen / csak a növény, a megbolondított, / magánszorgalmú búzatábla” — Még te sem), „az anyag csont-ölén” élők, „a mindenség nyugtalan ritmusára lüktetők” létezésének természeti és kozmikus távlatossága, a „részletek méltóságát” kutató alázat — ezeknek az értékeknek kvintesszenciáját sűrítik magukba a zöld pajzs vagy a fűszál szimbólumai, s persze még sokkal többet, otthont, közösséget, a történelmi jelenlét tatáron, törökön diadalmaskodó folyamatosságát. Az életrendnek nem a külsőségeit, hanem így fölfogott tartalmát óvná Bertók: „Mit tudnak ők,” — kérdi —, „az idő elé bukó képírók j arról, hogy mögötte mi volt?” S mit fog tudni az utókor? A Berzsenyi-féle „lélek s szabad nép” elveszettként, „versbe-nyűgözött nincs-harmóniaként” jelenik meg a kötetben; a reményt és hitet a költészet mágikus funkciója tartja ébren: föl kell támasztania, ami elmúlt, létre igéznie, ami nincs; nemcsak jelzi a hiányt, de a maga szellemi eszközeivel betölti, leküzdi, világot teremt.

Ennek a mágiának semmi köze a vátesz-szerep naivan magabízó fölfogásához vagy a szavak erejét túlbecsülő samanisztikus népiességhez. Igaz, hogy Bertók indulatos gesztusaiban néha valami ószövetségi, ezékieli dühöt érzünk bújkálni (Uram, Azt mondja), de mindenféle verbális elragadtatástól, ellenőrizhetetlen révülettől megkülönbözteti önismeretének helyzetelemzésének pontossága, igazmondó objektivitása. Egyik alapélménye a célba-nem-érés, a lényegig el-nem-jutás: „csak a széléig csak

606