Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Péntek Imre: Gépi kötéssel - "újtextilül" - Beszélgetés Droppa Judit textilművésszel

a külföldi prospektusból. Valóságos versengés alakult ki a gyártók közt, kinek sikerült jobb minőségűre az anyag. Drága mulatság ez, mert a bemintázás sokba kerül. Ha saját mintát terveztetnek, ez nem következik be. A tervezők hiúbbak annál, semihpgy egymás mintáit másolgassák.

— A gyári tervező-művész meglehetősen behatárolt körülmények közt alkot. „Megkötött kézzel” kell kutatnia — nem a legjobb — a legoptimálisabb megoldásokat. S ez nem megy súrlódások nélkül. Önnek milyen konfliktusai keletkeztek ebből a korlátozott mozgástérből?

— Konfliktusok mindig akadnak.

Például mindkettőnknek van egy olyan érzése, hogy „ráerőszakoljuk” munkánkat a gyárra, holott azt tanultuk, hogy a gyárnak és a tervezőnek kölcsönösen szüksége van egymásra. Ezt a munkánk során kevéssé tapasztaljuk. Azért beszélek többesszámban, mert a kolleganőmmel harcolgatunk ezért-azért... Időnként fellelkesedünk, és kérjük, hogy új színeket fessenek ki nekünk, hogy üljenek le velünk megbeszélni a koncepciót, hogy a következő félévben milyen anyagokat akarnak, milyen fonalakra történjék a kötés ... Amikor aztán nem skerül a dolog, nem jutunk előre tapodtat sem, akkor szépen leeresztünk, és nem erőlködünk többé. Az az igazság, hogy az első években sokkal aktívabban érdeklődtünk a munkánk iránt, próbáltunk magunknak „piacot kutatni” .. . Lassan belátja az ember, hogy ebben a verkliben mi a szerepe, hol a helye, és egyre kevésbé akar kitömi ebből. Én magamon legalábbis ezt veszem észre. Ami persze nagyon nem jó... Most, hogy egy kis szünetet tartok, összeszedem magam. Már megvannak az elképzeléseim, ha júniustól újból tervezek, mi lesz az, aminek feltétlenül utána kell néznem. Mert úgy nem mehet tovább.

— Szóval önmagával is elégedetlen?

— Persze. A saját munkámmal is. De főleg azzal, hogy nem kivitelezik őket. Holott tisztában vagyok azzal, nem az én feladatom lenne szóvá tenni: ne a másolt mintákat, inkább az enyéimet gyártsák! Sokáig nem lehet elviselni, hogy az ember az asztalfióknak tervez.

— Munkájuk szorosan kötődik a divathoz, a kereskedelemhez. „Naprakész” információk nélkül sötétben tapogatóznak. A gyár milyen segítséget nyújt ehhez?

— Van kereskedelmi osztály... Mit mondjak? Én is előfizetek külföldi szaklapokra. Miután a gyárban nagyon nehézkesen, fél év késéssel lehet megkapni őket. Az információszerzés másik módja még nehezebb: egyetlen-egyszer küldtek ki a frankfurti textilstoffra, ahol látni néhány évvel előre, milyen tendenciák érvényesülnek színben—anyagban? Egészen más kézbe venni, megta- pintani az anyagokat, mint a szaklapokban nézegetni. Sokszor azt sem tudom eldönteni a fotóról, kötött vagy nyomott anyag-e? A szemlén rá tudok kérdezni sok mindenre, de a jó szem mindennél többet ér. Az ilyen nemzetközi textilfórumokra kijutni nehéz. Nem a vállalat vezetőinek „rosszindulatán” múlik, hogy nem küldenek ki. A keretből nem futja. S nálunk él egy olyan felfogás, amely a kiküldetést jutalomutazásnak tekinti. Pedig az a négy-öt nap igen fáradságos. Nem üdülés. Szűkös a valutakeret, s ilyenkor nem a tervező a legelső, aki lehetőséget kap.

584