Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Péntek Imre: Gépi kötéssel - "újtextilül" - Beszélgetés Droppa Judit textilművésszel
tud mit felmutatni. Dolgozunk, csináljuk, és úgy érezzük a kolléganőmmel együtt, hogy a lelkesedésünk az évek számával egyre fogy. Ilyen feltételek közt a tervező nem képes kibontakozni. S ez mindenképpen rossz érzés. A szakmabeliek számon tartanak bennünket, s számon is kérnek: tudják, hogy itt dolgozunk. Ugyanakkor kikerülnek a gyárból olyan anyagok, amiket sokan az enyémnek hisznek, pedig semmi közöm hozzájuk. Előfordult már, hogy a BNV-n aláírták a nevemet, holott nem én követtem el azt a bizonyos anyagot... Egy-egy kiállítás apropója alkalmából ki tudom verekedni, hogy elkészüljenek a textiljeim... A mindennapokban ez nem lehetséges. A százhúsz tervemmel nem mehetek naponta mindenkit szekálni, hogy csinálják meg — mert értem, hogy teljesen más szempontok is léteznek, mint az enyéim. Es ez így van a többi textilgyárban is. Annyira nem a tervezők munkáit kivitelezik, hogy néha már tényleg értelmetlennek tűnik a hadakozásunk. Ilyenkor a tervező- művész joggal érzi, hogy inkább a saját elképzeléseit valósítja meg — bár sokkal rosszabb minőségben, mert az ipar már egy képes egy szintet adni — a saját műhelyében, és árulja az iparművészeti boltban, minthogy kivárja azt, amíg a rengeteg tervéből ötletéből néhány megvalósul. Az sem úgy, ahogy eredetileg kinézett. Nem lehet átverekedni ... Föladják, mert így esetleg egyszerűbb. A sikerélménye is több, mint nekünk, akik gyár kötöttségei közt mozgunk. — Ezek szerint pz egyénileg dolgozók \nagyobb anyagi és erkölcsi sikert képesek biztosítani maguknak. <Gyakorta ‘visszatérő téma, hogy a gyári tervezőket — iparművészeket nem kényeztetik el ünyagilag. Hadd kérdezzem meg, Imennyi a fizetése? — 73-tól 78-ig 2200-ról 2600-ra emelkedett az alapom. Múlt év januárjától keresünk 4000-et. De mi nem részesülünk semmiféle egyéb juttatásban, nem kapunk például prémiumot. A szerződésünk kizár minket ebből. Tulajdonképpen elégedettek lehetünk, hisz más cégeknél sokszor ennyit sem biztosítanak. — A főiskolán, tanulmányai idején a művészi vagy az ipari képzésen volt a hangsúly? — Mi százszázalékosan az iparra kaptunk felkészítést. És amennyire ez a főiskola keretébe belefért, elég komolyat. Rendelkezésre álltak a szükséges gépek, anyagok. A képzés alapján nyugodt szívvel vághattunk neki a tervezői pályának. A kötött-hurkolt szak — ahova jártam — elég gépigényes, talán ezért műszakibb szaknak tartják, mint — teszem azt — a nyomott anyag tervezést. Ma is kötéssel foglalkozom. Erre tervezek anyagot, modellt. Az egyéni textiljeimet is ezzel a technikával készítem. Furcsának tartanám, hogy megtanultam a legkorszerűbb kötésmódot, s akkor itthon egy több száz éves technikával dolgozgassak. Persze „újításomnak” vannak hátrányai is: kevesen foglalkoznak ilyesmivel. Teljesen új formanyelvet igényel ez a technika, ami most alakulgat... — A biztatás, a támogatás nem maradt el, sem a kritika, sem a szakma mecénásai részéről... — Igen. A textilművészet támogatói nem a teohnikát nézik, hanem azt, ki mit produkál? A kritikát sem az érdekli, hogy egyikünk ragaszt, másikunk köt, hanem a formavilág belső törvényeit vizsgálja, elemzi. 580
