Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Mándy Stefánia: Kontúrok és kontrasztok Bálint Endre művészetében

A jelek sokfélék. Részben architektonikusak, részben népi tárgyak töredékei — vagyis ablakrámák, fülkék, kapuzatok, padlócsillagok —, másrészt egyszerű ékítmény-töredékek, népviseletek, bolti cégérek stb. Így egy furcsa arabeszktől a stilizált madárformákon át a Kiss János szijjártó mester sárga lovacskájáig a legkülönfélébb „talált” motívumok váltak itt jelekké. De látunk poharakat, fejek sziluettjét, humuszos és ikonos nőalakot, félszárnyú angyalokat és más — egyéb műveken is gyakran előforduló — figurális motívumokat is. Megjelennek végül a papírkivágásokból kialakult naív ábrák — és záróképként, mint valami létmottó a szentendrei ablakrács „idéző jele” fehérük a legutolsó sor végén. Üres kockák és körök, s még más mértani formák tagolják a képsorokat és egyenlítik stabillá az összmű változatos ritmusát. Jól megfigyelhető itt az az állandó képalkotó atmoszféra, amely a pusztán színnel megfestett, ábra nélküli terek összefüggéseiből árad.

Amint már a Szentendre nyolcadik templomá-ná\ is nyilvánvaló volt, ezek a jelek, terek és ritmusok egy-egy korszak, életfázis, élményhalmaz kiragadott — de egész periódusokat képviselő — jelképévé váltak. így sorrendjük, ismétlődéseik, áttünéseik és montírozott alakzataik mindig új jelentésekkel telítettek és ebből a szuverén, képépítő ritmikából, a szerkezetnek finoman szűrt szubjektív fényein át a művész személyiségének körvonalai rajzolódnak ki. Éspedig — a lebegő motívumok némelyike ellenére — egy sajátos statikába rendeződő formaegyüttes biztonságot sugárzó teljes áramköre zárul be itt.

Mindeközben — vagyis még ezeknek a nagy érett összműveknek keletkezése idején is — annyi minden történik a művésszel, illetve a művel, hogy valamiféle sommás összefoglalás éppen ezt a belső mozgást bénítaná meg, a szemlélő számára még visszamenőleg is. Az esztétikai kategóriákba dermesztett alkotás megközelíthetetlenné teszi a finom, sokszor alig észrevehető rezdüléseket.

Ráadásul ezt a festői korszakot olyan montázs- és linotípia-sor kíséri, amely a naponként újra nekilóduló ember keresztbemetszett pillanatait, vagy éppen monumentális egységbe komponált szertartásainak időtlen összefüggéseit jeleníti meg. Ilyen a fekete-fehér kontrasztjába sűrített, méreteiben is nagy Rekviem (1975). Ama bizonyos zárt világ titokzatos, szélfutta köntösökbe burkolt, fedett fejű alakjai vonulnak előttünk, több irányba, nekünk háttal, sosem látott arccal a háttér, vagy inkább a végeláthatatlan tér felé. Két oszlopos fehér gyertyatartó, félszárnyú angyal fehér fáklyalobogása és egy leszálló égitest „vet világot” a szertartásra. A régi sváb népviseletek új alakban inkarnálják az egyetemes ősi rítust és hordozóik szakadatlanul lépkednek tovább a véget nem érő menetben.

Visszatérve a sok elemből egybeszerkesztett nagy színes képfalakhoz, még szembetűnőbb most, mi' bennük a más. Olykor egy rejtett sakkjátszma művészlogikája ragad meg, máskor' az összefüggések villódzása. Végül pedig maga a kolorit, Bálint Endre legsajátabb anyanyelve, ez a sokféleségével gyermekszemekhez szóló intenzív színvilág már önmagában lehetetlenné teszi, hogy ne várjunk további meglepetéseket. A kicsi vagy akár nagyobb dolgokkal spontán kialakuló bensőséges kontaktusát maga Bálint ezzel a színvilággal magyarázza. Mert szerinte ennek a közvetlen atmoszférának „majdnem szimbolikus módon a meleg színek felelnek meg”. Valameny- nyi képnél jobban illusztrálja a lehetőségek el nem apadó forrásait a Motívumaim, természetrajzkönyvéböl (1975) című profán konfesszió egy életmű gazdag tárházáról.

Ha végül is a műfajok nyelvére akarjuk lefordítani Bálint Endre alkotómunkásságát, akkor csak metaforikusán jellemezhetjük a művész különféle megnyilatkozási formáit. Irodalmi analógiát alkalmazva azt mondhatjuk: festményei egy költői epikus , alkat látomásai, montázsai a modern dráma abszurditásával eszméltetnek magunkra, linotipiáin a legtisztább líra felhangjai szólalnak meg és minden egyes objet a groteszk csúfondáros mosolyával kívánja életre hívni azt a világot, amelyik majd meg-* birkózik romboló démonaival.

A különféle ágak szimultán művelésekor Bálint Endre egész forma- és szín- orkeszterével egy ismeretlen jövőbe üzen, hadd tudja majd, aki kíváncsi rá, hányféleképpen láthatta egy 20. századi magyar művész a világot.