Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Mándy Stefánia: Kontúrok és kontrasztok Bálint Endre művészetében

BÁLINT ENDRE: „IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK”

egymáshoz képest továbbra is meghatározza őket és érthető struktúrát ad mindegyiküknek. S végül: ennél az értelmező elemzésnél éppen a képsorokon megjelenő motívumokból, az ismert vagy újonnan felbukkanó jelekből bontakoznak ki a mélyebb összefüggések, mert az eddigieket is arra alapoztuk, hogy Bálint művészetében valóban a jel „a racionális legmagasabb megjelenési formája”.

Az első premisszára nagyon is világos, kifejezetten igenlő választ ad a Triptichon motívum-együttese. Ez az ikonosztázként koncipiált hármaskép minden szublimáló intenciója és sok lebegő alakzata ellenére jól érzékelteti azokat a gyökereket, amelyek a vibráló, vidám, szomorú, groteszk, tragikus vagy éppen tragigroteszk bálinti képvilágot a harmonikus egyensúly földi talajába kötik.

Ez az a más, amit talán máig sem tudatosított magában: hogy sok kín és kalandos kerülő, a repülés és a zuhanás különféleképpen rögzített élményei, a formai és színbeli végletek csapongásai után végül is kikristályosította azt a pontot és szilárd rendet, amelyre óhatatlanul szüksége volt. Szüksége volt ahhoz, hogy fő műveinek törvénykereső intenciói elnyerjék a személyiség végső veretét. Ügy gondolom, ez az a sokféle szférát egységbe kötő tiszta etikum, aminek ősi egyszerűségéről olyan nosztalgiával beszél önvallomásában börzsönyi Dávid nagybátyjával kapcsolatban.

A másik premisszát ezek után következetesen igazolja az ikonosztáz képsorainak motívumról motívumra kibontakozó, roppant változatos és mégis összefüggő jeltörténete. A körvonalak tisztasága egy rejtett ritmus konzekvenciájával határozza meg relációikat, és a Bálintra nagyon is jellemző festői homály ellenére itt teljes egészében érthetővé válik az életmű részeinek és egységének struktúrája.

• Hogy erről a sajátos struktúráról még néhány szó eshessek, legalábbis fel kell sorolnunk a karakterisztikus motívumokat, amelyek az intuitiv alkotó preologikus világából jellé szilárdulva, átlépnek „a racionális legmagasabb megjelenési formájába”. Ezeken a jeleken sugárzik át a véglegessé érlelt, számos részből egybekomponált mű szerkezetének logikája.

575