Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Mándy Stefánia: Kontúrok és kontrasztok Bálint Endre művészetében

tózkodásom ideje alatt, szinte a belső és külső csend pereméről szemlélhettem önmagamat és festészetem további lehetőségeit — vallja az önmegvalósítás döntő éveiről. — Ifjúságom vitustánca ért véget Párizsban, 1957 és 1962 között, és elégedetlenségem már egy olyan szerkezeten belül manifesztálódott, amelyet az én személyiségem és nem másoké hozott létre.”

Idáig kellett követni a pálya emlékezetét úgy, ahogy az magában a művészben él. Sikerült-e kipreparálnia burkából azt a mást, akit magában keres az ember, visz- szatekintve a megtett útra, hogy új eredetből új eredőt hozzon létre? Igen, valami nagyon fontos dolog sikerült ebben az Írásban. Az arányok megváltoztak, bizonyos életszakaszokról, fájdalmas élményekről (mint az árvaház) igen kevés szó esik, viszont megismerünk új ősöket, soha nem hallott gyermektáji fragmentumokat, megtudjuk, hogy az apahiány helye betöltött, és világosan felvillan a vízválasztó pillanat: eddig jártam a forrásvidéken, most leszakadok róla, messzementem, hogy megtaláljam magam.

Sikerült. Hiszen most még élesebb kontrasztfényben látni, hogy ott, Franciaor* szágban egy időre el kellett szakadnia minden helyszíntől, mert így érett meg az a más, az a mégis önmagára, új vagyis bensőbb lényére talált művész, aki a továbbiakat mostantól végleg a műre bízza. Nem véletlen, hogy noha 1962-bén tért haza Bálint Endre öt év után Párizsból, és azóta újabb tizenhat éve telt el: 1978-as visszaemlékezéseiben ezt a hazatérést már csak egy néhány soros záradék követi. A többi alighanem már nem az ő dolga.

*

A kezdet impulzív lendülete tartja első pillanattól folytonos mozgásban Bálint Endre festészetét. S ugyanez a teremtő lendület hullámzik tovább a párizsi periódus végérvényessé érlelődött jelképrendszerében. A világát belülről építő, festői anyanyelvét kereső művész ott Párizsban, hely és idő távlatának mélyreható villanófényei mellett bukkan legbenső önmagára. S jól megfigyelhető, hogy ez a tágas távlat-terem- tő mozdulat indítja tovább új belső tájak felé. Ami ott síkba simuló architektonikába épül és belülről világító színeket ölt, később idehaza újból elemeire bomlik, új formarenddé tömörül, és más-más színrendszerekben vetül elénk. Egy csaknem orien- tális gazdagságban égő színvilág repülő, mitikus alakjai, harsonázó angyalok és trombitáló ligeti bábuk az évek folyamán mintha lecsöndesülve olvadnának bele egy másféle, áttetszőbb éjszakai létbe. S ha lebegésük e lunáris világban néha el is súlyosul, ha gesztusaik itt-ott visszatérő mementóvá szobrosodnak is, jelviláguk és spektrumuk új születésekre utal.

Élményekkel zsúfolt gyermekkor, egy krúdys Pest bizarr szindbádi ködvilága, a héttornyú Szentendre középkori sikátoraival és eleven szellemével, a háború goyai borzalmai és a szerb kólók megjmegújuló körtánca, ördögös-koboldos színekben vil- lódzó arabeszkfigurák, naivan tarkálló sárospataki cégérek és sötét balladai csönd, Párizs kopár palánkjai és galériáinak kifogyhatatlan kaleidoszkópja, a tisztító szajnai szelek — se fantasztikus szövésű emlékvilág után az egymásba áramló léttartalmak éjszakai derengése —

mindez, ami mű volt és mindez, ami élet, át- meg átjárja azt a stiláris kategóriákba nem fogható és mégis egységes veretű, szorongásos álmokon át kibontakozó jelmitológiát, amit Bálint Endre világának nevezhetünk.

„Töredeznek a szírt élei, egész szárnyak omlanak össze: idő és hely ütközik meg. áll egymás mellé, vagy helyet cserél, mint azok a kődarabok, amelyeket egy elöregedett földkéreg rázkódásai vetettek szét. Úgy szökken fel egy kicsiny és régi részlet, mint valami hegycsúcs; míg múltam egész rétegei omlanak be nyomtalanul. Látható kapcsolat nélküli korok és tájak kavargásából születő események futnak egymásra és hirtelen mozdulatlanná válnak.” így látja pályája sorsfordulóját Lévi-Strauss, és ez az utolsó idézet-analógia arra való, hogy ismét hátrább lépve kissé, mi is lássuk, hogyan vet számot a múlttal az, aki húsz év után tekint vissza az addig megtett útra.

570