Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - TANULMÁNY - Tandori Dezső: "Eredeti és hiteles tanulmányok alapján..."
A kérdés másik oldala ugyanilyen hitellel szólal meg tanulmányaiban; Pap Károlyról ezt írja: „Az írás lehet játék, lehet mesterség és lehet hivatás. A játékos író könnyen és hamar megtalálja közönségét, az ember szeret játszani, tárgyakkal, eszmékkel és érzésekkel. Aki mesterséggé nevelte magában az írás művészetét, szintén elég könnyen megtalálja a rezonanciát a tömegben: olyan dolgokkal szórakoztat, amik már ki vannak próbálva... írómesteremberekre éppen úgy szükség van, mint bútor- asztalosokra: a lélek szobáit is be kell bútorozni, s ezt bizonyos nívón kötelezőnek is tekinti mindenki. De aki hivatásnak tekinti az írást, az az eleven mártírumságot választotta s az csak tanítványokat kaphat. Tömeget csak pillanatonként s akkor is olyan tömeget, mely a veszély pillanatában cserbenhagy... Pap Károly ebbe a költői rendbe tartozik. Sorsa félelmes lenne, ha a próféták lelki öröme nem vigasztalná, hogy az igazságért édes jutalom a fekete kenyér is ... Csak legalább annyit adjon meg neki ez a kis múlandó lét, hogy mindhalálig ott maradjon önmagánál...” 6 Móricz vitái, harcai: folyamatok, részei a kornak, amely ma már — történelem. Nincs-e azonban egy olyan (ha akarjuk: történelmi) rétege is a szellemnek, amely a művészetek „szakkérdésein” túl a művészetek létezési körülményeinek általánosát közelíti; hol szinte összeér a két vonulat, hol távolodik? Móricz elméleti írásai így is gyakorlativá válnak sokszor, s akkor a szorosabban vett történelmi kategóriából kicsúsznak, mégsem válnak „elvont” gondolatfutammá. Azt írja Az író és a köz című dolgozatában: „Valahol elrejtve mindig van háromezer olvasó, aki az új könyvet is megveszi... Ez a háromezer ember tartja fenn az irodalmat.” (Ezért felel saját kérdésére: „Miért ír valaki ötven kötetet? vagy százat?... Muszáj...”) S milyen mély összefüggésre világít rá itt: „Nem tudom, kik ezek, sohasem jelentkeznek. Ezek adják kölcsön a könyveiket az olvasóknak: így térjed a hírnév.” Mindegy, hogy ez a képlet miként változott (alapvetően vagy sem), a jelenség: esszenciális. Pap Károly hontalanságáról írja, hogy egyik lehetséges olvasórétege számára „hiányzik (belőle) a megalkuvásnak legcsekélyebb árnyalata is ... Az író filozófiája ... egyéninek tűnik fel... Annyira őszinte és oly magasan felette van a megszokottnak, hogy senki sem akarja azt a fáradságot venni magának, hogy behódolva sajátítsa el, amit kap.” Pap Károlytól függetlenítve — és konkrétan épp semmire nem vonatkoztatva —, egyáltalán, ez megint alapvető meglátás. Móricz mélyen ismerte „a létezés szociológiáját”; s ennek az ismeretnek a sok gyakorlati forgolódás is alapja volt. A társadalmi nyíltság, amely — az egyéni mozzanatok iránti érzékenységet fokozta. Amely mindig újratermelni segített a jó társadalmiságot. A „köz-jelleg” hitelének mindenkori ellenőrzésével járt együtt nála a legönzetlenebb szolgálat. Egy olyan korban, amikor ez — valóban merészség volt. Kassákról írja: „Regényeiben valósággal most születik meg egy-egy gondolat, a szeretet, a család, a vagyonérzés első elvei, a polgárosultságnak alapgondolatai... Kassáknál... valahogy mindig ez ismétlődik: a proletár ráeszmél a szociális igazságra, s ezzel alkalmas lesz majd a polgárosultságra.” Bárki bármit mondjon mármost erről a gondolatsorról, a kis tanulmány két mondata rendíthetetlen igazságot tartalmaz: „Nála az emberek élethalálharcot vívnak azért, hogy a mély salakból ...felkapaszkodjanak a szocializmus peremére... Kassák a magyar proletártömegeknek leikéből lelkedzett fia, s ötvenéves korára szentebbül az, mint valaha.” Karinthy Frigyesről írva (Utazás a koponyám körül) két felbecsülhetetlen értékű adalékot találunk az írói gyakorlat és az írói személyiség valóságáról. „Én már régen lenézem a 'szerkesztés tudományát”, szögezi le A jó író című alfejezetben. „Mindig előzetes végiggondolás nélkül engedem történni az eseményeket, ahogy az életben történnek a dolgok: ez az egyetlen lehetőség, hogy a természettel egyenértékű történhessék az emberi fantáziában. Karinthy most tudatosítja a dolgot: »...meg kellett értenem, hogy a sorrendből a legkisebb láncszemet sem lehet elmozdítani, mert mindig 560
