Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - Kalász Márton: Szinte már névtelen, Alakosságom hattyúszárnyai (versek)
KALÁSZ MARTON Szinte már névtelen Zelk Zoltánnak Az álmában fölsíró állat, sírásának emléke reggel — saját sírásunk rémlése, emlékezet oly mélységes mély járataiban, már csak versként támad elő emléke nagy, fölfénylő reggel, s forrásától milyen messze; madár abból nem ihatik, sem velünk élőlény: csupán fölhallík a búgás a mélyből, fülnek úgy névtelen, léleknek szinte már névtelen — nap világára vers, 'belül sírás rémlése sem, emlékezet. Alakosságom hattyúszárnyai Alakosságom hattyúszárnyai kényükbe vontak, méltósággal úsztak, fölfodrozódnak még emléketekben — ímhol közben megkormozódtam, megfittyedtem, meggöböződtem, nem látogatja szép arc e vizet, röppenő kéz a sötétülő partot belobbanva nem ejt étetnyi érzést, foszló végű mosolyt; borongván, amíg lékereng képletes karácsony szutyka-lucska s a híd aljába ver széle a széllel — való alakom úgy érzi a lét vas-filléres álmát, mint héj a szemre, rám nehezedik. 1976 537
