Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - TANULMÁNY - Laczkó András: "Éveket néhány percért!" Arcképvázlat Csorba Győzőről

rő”. De alkalomadtán légiesen könnyed tüneményeket sorakoztat: „égre úszó, lágy domb”, „tárgyakból előkúszó, idétlen csend”.

A szó ünnepe nem építette tovább azt a formabontó, lazább versszerkesztésre, túlzott elvontságra és szabad asszociációra törekvő költőiségnek, amit a Szabadulás verseiben kísérelt meg. A lírai kiérleltség okán tűnik egyre inkább szembe költeményeiben a motívumok szerves egybekapcsolása. Az 1959-es könyv halál, múlandóság témái (Egy fiatalasszonyra aki belehalt a szülésbe, Lefelé) mintegy előzetesként jelzik, hogy a következő, 1965-ben megjelent kötet — Rónay György szavaival — „az élet legnagyobb tényeivel” néz szembe (Mi lesz?, Talán elkésett üzenet). De itt már nem csupán visszatérő témáról van szó, hanem kimunkált művészi hitvallásról. Az Ars poetica egyik sora szemléletének kvintesszenciáját adja: „Fekete szavak szárnyán kél a nap.” Azért kutatja és „tanulja” az éj, a homály, a sötétség titkait, hogy azzal — végül is — legyőzze, magához idomítsa! Hogy szépséget, harmóniát, ritmust, rendet ekként mutathasson. A szó ünnepe Népdalvariáció című versében leírt gondolat — „több az élet, mint az ének” — dolgozott, érlelődött majd tíz évig, hogy a Lélek és ősz (1968) meghatározó, középponti motívuma legyen. A Ritmus, rend, zene című ciklus fő szólama, hogy a „kicsi káosz” végül is „nagy geometriává” rendeződik, vagyis, az ellenpontok „zűrzavarát” — vallja Csorba — önmagában kell egységgé ki- küzdeni, mert a harmónia teremtéséhez aktivitás mindenképpen szükséges. Ez sűrűsödött Kodály Zoltán halálára írt költeményének két sorában:

a háborgónak, némán nyögőnek,

fülébe vágott mentőn az ének.

A zeneiség versépítő voltára kitűnő példa Csorba Kodály című darabja. Utalhatunk — Péczely László tanulmánya alapján — arra, hogy a ritmus és rímelés tekintetében milyen pontosan használja a költő azokat a sorfajokat, amelyek a középkori költészettől napjainkig egyaránt kedveltek a magyar lírában.

Eddig többször szóbakerült kifejezésmódjának tömörsége, a hatvanas évektől pontos lényegre törekvését kell kiemelni. A Lélek és ősz mélyrehatóié felelősségérzete („szeretnék méltó lenni dolgaimhoz”) nem tűr semmiféle engedményt a könnyűségnek, szokványoknak, elcsépelt, gyakran előforduló stílusfordulatoknak. Csorba versépítése „szigorú és kemény”, mint az én belső világa („A lélek kő márvány a lélek szigorú kemény”), következésképpen maradandóan súlyos, kikezdhetetlen. A mű (s azzal az élet) további sorsa sokszor foglalkoztatja Csorbát, amivel — más oldalról közelítve — ismét a lét nagy törvényeinek vizsgálatához jutott. Szavai között ettől kezdődően megnő, kitágul az idő jelentéstartalma.

Érthetően felerősödött, hatvanadik életévéhez közeledve, Anabázis (1974) című kötetében a „halál elleni örök bele nem nyugvás”. Nem kérdések, hanem ténymegállapítások jellemzik könyvének első ciklusát. A különbség lényeges, mert a kérdés választ kereső feltételessége helyett a kijelentés, a tények sorravétele kifejezi a költő megingathatatlan hitét a jövőben, felvillantja így egyfajta bizonyosságát az eljöven- dőnek. Kötetnyitó versének sorai bizonyítják önmaga számára is ezt, továbbá annak a kísérletnek a helyességét, amikoris egy egyszerű — de beláthatatlan távlatú mondattal — igyekszik szétfeszíteni az élet megfellebbezhetetlen törvényét, a halált. Ami a valóság és az emberi gondolat síkján abszurdum, azt az érzelmek lehetővé teszik: örök hidat biztosítanak két ember között. Ez egyúttal arra a költői nézetre is allúzió, amely szerint a tudás, az élet értelmének pontos felmérése, a feleletet váró mondatok megválaszolása csak akkor hasznos, ha érzelmileg telített példa, nevelő emberi kötelék valósága erősíti azokat. Két ember kapcsolatában napi dolgok, pillanyatnyi örömök megújúlása adja a folyamatosságát a jónak. Ezekben az egyre puritánabbá alakuló versekben szinte elengedhetetlenné válik a szeretet jelenléte. Erre a „kötőanyagra” indulásától igényt tart. Első füzeteiben még várakozással tekintett a szerelemre, szép vallomásában várta „koszorúit” (Alázat), hogy évtizednyi időperiódus elteltével, A szó ünnepe záróciklusában ezt az érzést is áthassák bölcseletéi motívumok. A szerelmi líra materializásában a magyar költészet nagyszerű eredményeket

494